Sziasztok!

Újra itt, és ami még jobb hoztam egy friss fejezetet, mivel már sajnos nagyon rég volt mikor fejit hoztam nektek, amiért elnézést kérek, mert nincs sok időm, viszont amit tudok megteszek!

Puszi, Carly!

UI: Remélem élvezni fogjátok, az új fejit! Jó olvasást!

23. fejezet: Alku

/Mandy szemszöge/:

Szótlanul ültem egy darabig, próbáltam felfogni a nemrég történteket. Akkor tértem kissé magamhoz, mikor egy hűvös kéz, az én forró bőrömhöz ért. - Kérlek válaszolj, jól vagy? Megsérültél valahol? Ki vagy, mi a neved? - kérdezte az arcomat fürkészve Adam.
- Én...jól vagyok, de te megöltél egy vámpírt. Nem lesz ebből bajod? - Meredtem rá, ám itt nem állt meg a szóáradat, ami készült belőlem előtörni. - A nevem Amanda Ateara, és La Pushból származom, az ottani rezervátumban élek...éltem - javítottam ki magam azonnal - a szüleimmel, de ők meghaltak, így ketten maradtunk a bátyámmal, ő vigyáz rám, már amikor éppen nem marjuk egymást.

- Hát, örvendek Amanda...

- Mandy - kaptam fel a fejem -, mindenki Mandynek hív.

- Rendben, akkor Mandy - nyújtott kezet - Én, mint már tudod, Adam vagyok, és mióta az eszemet tudom, itt élek a kastélyban, bár egy rövid ideig éltem emberek között is, de ez egy más téma, most rólad szeretnék minél többet megtudni. Mióta vagy itt, és milyen céllal hoztak a kastélyba? - Nem szándékosan ugyan, de hatalmas ásításra nyílt szám, amivel félbeszakítottam a kérdezősködést. - Jaj, ne haragudj, milyen ostoba vagyok, hiszen te ember vagy, szükséged van alvásra, és a hülyeségeimmel traktállak. Mikor fürödtél utoljára? - Elég furcsán nézhettem rá, mert egyből szabadkozni kezdett. - Te jó ég, nehogy félreérts, nem úgy gondoltam, csodás az illatod - Milyen kis hazudós, mosolyodtam el. -, csak ahogy látom, szükséged lenne új ruházatra, és egy alapos mosakodásra, mert itt-ott akad rajtad némi megszáradt vér.

Azonnal elkezdtem tapogatni magam, hogy vajon merre lehet azaz ocsmányság, végül a hajamon állapodtam meg, ráadásul össze is volt ragadva, így egy kiadós hajmosás tényleg nem ártott volna. - Ha lenne hely, ahol kicsit rendbe szedhetném magam, az tényleg jó lenne, de mi lesz, ha szembetalálkozom Aroval, vagy valamelyik csatlósával? - kérdeztem riadtan, mert még egy verést, azt hiszem, nem bírtam volna ki.

- Nyugalom - tette Adam hűvös kezét a kézfejemre -, apám, és ahogy te fogalmaztál a csatlósai most nincsenek a kastélyban, így addig én vagyok a főnök. Ha valakinek mégis baja lenne azzal, hogy rendbe hozod magad egy kicsit, velem kell számolnia. - Mosolygott rám biztatás képen. Fura dolog ez a bevésődés, hiszen nem ismertem Adamet, mégis feltétel nélkül bíztam bennem.

- Oké, akkor, ha lenne valahol egy szabad mosdó vagy fürdő, szívesen birtokba venném.

- Frankó - lehunyta pár másodpercre a szemét, majd mikor újra kinyitotta, felpattant -, gyere! - Suhant ki a cellából, de képtelen voltam utána menni. - Mi a baj, miért nem jössz? - Jött vissza egy perc elteltével, mikor észrevehette, hogy nem követem.

- Az előbb, mikor felugrottam az ágyra, nem figyeltem, hogy bevertem a még gyógyulófélben lévő lábamat, és eddig nem is fájt, de képtelen vagyok ráállni. - Simítottam végig valóban fájó lábamon.

- Csak ennyi a gond? Szólhattál volna, ezt könnyen megoldhatjuk. Azzal megragadott, és már rohantunk is. Olyan gyorsan száguldottunk, hogyha kényszerítenének, sem tudnám megmondani, a kastély melyik szárnyában lehettünk. Mikor egy hatalmas boltív alatt haladtunk el, lelassított, majd emberi tempóra váltott. Ahogy körbenéztem, meglepetten tapasztaltam, ahol éppen haladtunk valami folyosó volt, de itt csak egyetlen ajtó volt megtalálható.

Adam az ajtó előtt letett, hogy elővegyen egy kulcsot, majd a zárba tette és elfordította, aztán már kapott is fel újra, hogy minél hamarabb birtokba vehessem a felajánlott fürdőszobát.  Mivel még javában tombolt az éjszaka, mikor beléptünk először nem láttam semmit, és utána sem sokat, mert ahogy Adam felkapcsolta a lámpát, először fájdalom nyílalt a szemembe - a cellában eltöltött pár nap alatt teljesen elszoktam az ilyen erős fénytől -, utána pedig egy darabig, csak homályosan láttam. A szemem még ki sem tisztult teljesen, mikor valami puhát éreztem magam alatt, mint kiderült Adam az ágyára ültetett. Ahogy a látásom teljesen visszatért, körbepásztáztam a helyiséget és még a szám is tátva maradt, mert ekkora és ilyen gyönyörű szobát életemben nem láttam, pedig Cullenék háza sem mondható éppen viskónak, de ide annak a háznak legalább három szobája befért volna.

Adam egy pillanatra eltűnt, majd előkerült, és bevitt a fürdőbe. - Mivel nem nagyon tudsz járni, arra gondoltam, hogy megengedem neked a vizet, mert van egy kádam is, amit tíz évente talán egyszer szoktam használni. Jobban szeretek zuhanyozni, az hamar megvan, de te nyugodtan áztathatod magad, ameddig csak szeretnéd, úgyis el kell mennem pár percre valami ruhát keresni neked. Van itt szappan és tusfürdő, és ott a sampon - mutatott oldalra.

Elkezdtem levenni magamról a ruhát, de Adam nem mozdult - Am, azt hiszem innen, már egyedül is menni fog - szólaltam meg, mire Adam arca elvörösödött, és a szemkontaktust kerülve elhagyta a fürdőszobát. Megszabadultam a már több napja rajtam lévő gönctől, és nehezen ugyan, de sikerült odabicegnem a kád széléhez, majd először csak a lábamat belelógatva - hogy ellenőrizzem a víz hőmérsékletét -, szépen lassan elhelyezkedtem benne. Miután mindenemet jól megsikáltam, és a hajamat is megmostam legalább kétszer, a kosz és vér egyvelege mélyvörösre színezte a vizet, ezért leengedtem, és egy új adagot engedtem a kádba, hogy egy kicsit élvezhessem még a nyugtató és egyben zsibbasztó forró víz hatását. 
Észre sem vettem, hogy elaludtam a vízben, csak a szobaajtó csukódására ébredtem. Halk kopogás hallatszott, én pedig egy újabb kínos szituációt elkerülve, azonnal válaszoltam: - Igen, egy pillanat, vagyis kérek még öt percet, és készen is vagyok.

- Rendben, törölközőt és köntöst a szekrényben találsz - válaszolta Adam.

Nagy nehezen kikászálódtam a kádból, majd magamra kaptam egy köntöst. Kiléptem az ajtón, és azonnal keresni kezdtem Adamet. Az ablak előtt állt, és kifelé bámult, biztosan számított arra, hogy kijövök a fürdőből, mégis mintha az első lépteimnél az ágya - ahova jó pár ruhadarab ki volt téve - felé megremegett volna. Hangosan megköszörülte torkát, majd megszólalt. - Hoztam pár fehérneműt is, mivel nem vagyok tisztában a méreteiddel, így valószínűleg találsz majd benne olyat, ami nem jó neked. Ja, és a ruhákat Jane-től csórtam, így ne lepődj meg, ha nem követik a mai trendet.

- Ó, hát köszönöm szépen - az ágyra pillantva rögtön megértettem, mire is célzott Adam, nem csak, hogy nem voltak éppen mai darabok, de az összes fekete volt -, azonnal jövök, csak visszamegyek felvenni a ruhákat.

Ahogy visszaindultam a fürdőbe, hirtelen mellettem termett. - Kimegyek a szobából, látom, kényelmetlenül érzed magad. - Megérezve hűvös leheletét a nyakamon, kétszer olyan gyorsan kezdett el verni a szívem, amit ő is észrevehetett, mivel rögtön felvette a három lépés távolságot.
Nagyot sóhajtottam, majd egyetlen szó nélkül visszabattyogtam a fürdőbe, ahol felvettem a ruhákat. Ahogy kifelé mentem, még mindig azon szörnyülködtem, hogy mind fekete, nekem csak a szüleim halála után kellett feketét hordanom, de azt sem szerettem. Persze értem én, hogy ki kell valahogy fejezni a gyászt, de miért nem elég, ha mindenki tudja, mi értelme van mutogatni? Különben is, a gyász a lelkünkben, és nem a ruhatárunkban van. - Jane valószínűleg nem lesz egy divatdiktátor, még ha örökéletű is. - Mondtam a fürdőből kilépve, de meglepetten tapasztaltam, hogy Adam eltűnt.

Először pánik lett úrrá rajtam, mert az jutott eszembe, hogy mi van, ha Aroék előbb jöttek vissza, és nem találtak a cellában? Aztán meg az, hogy akkor már rég rám törték volna az ajtót, viszont azt tényleg nagyon furcsálltam, hogy Adam eltűnt. Végül meghallottam kintről egy nagyon halk beszélgetés. - Eszednél vagy? És, ha apád talált volna rátok, azt hogy magyaráztad volna ki? Ő úgy tudja, hogy nem éreztél semmit, mikor megláttad, erre itt hetyegsz vele a szobádban? Tudod, mennyire bedühödik, ha átverik, vagy nem engedelmeskednek neki. Attól, hogy a fia vagy, még megölhet, és ha most nem én, hanem ő jött volna be, a lányra is ugyanaz várna, mint a többiekre, akiket előtte kellett ide hoznunk. - A hang ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. A többi lány? Aro vajon mióta keresheti azt a farkast, aki bevésődhet Adam-be?

- Alec, öreg barátom, nyugodj meg!  Nem lesz semmi gond, de mit értettél az alatt, hogy rá is ugyanaz várna, mint a többire?

- Miért, talán azt hitted, azok a lányok valaha is elhagyták élve ezt a kastélyt? Ne légy naiv, Adam, valahol mélyen tudat alatt, pontosan tudod, hogy az ő sorsuk már akkor meg lett pecsételve, mikor apád felfigyelt rájuk. Ismered a jóslatot, pontosan tudod, hogy apád csak jót akar neked azzal, hogy megkeresi a hozzád illő lányt. Jusson eszedbe, még attól is eltekintett, hogy aki a szobádban van, egy másik - itt Alec egy kis szünetet tartott, valószínűleg a legjobb szót kereste az alakváltókra -, szóval nem a mi köreinkből való. 

- Igaz, de ha ebből a szempontból nézzük, én sem vagyok teljesen mértékben vámpír. Emlékezz csak vissza, mikor anyám megtudta, hogy velem várandós, apám mentette meg attól, hogy kárt tegyen bennem. - Nem láttam ugyan a kint lévők arckifejezését, de Alec nagy szótlansága nekem azt sejteti, hogy tudhatott valamit, amiről Adamnek fogalma sem volt, a jóslatról nem is beszélve, hiszen az egyáltalán nem így szól.

- Mindegy, kérlek vigyázz magadra, és rá. Lehetőleg senki se vegye észre, hogy kihoztad a lányt, mert tudod, a feleségek még itt vannak, és ha Sulpicia nem is kedvel igazán, attól még rajtad tartja a szemét. Aro erre a pár napra tejhatalmat adott, de mint megtudtam, arra is utasítást adott, hogyha bármi gond lenne veled, vagy vele, azonnal értesítsék, és Sergej megölése nem volt a legátgondoltabb dolog, amit tettél.

- Tudom, de képtelen lettem volna otthagyni, hogy azaz állat megerőszakolja. Kérlek, értsd meg, én, bár nem is értem, hogy történhetett, azt hiszem... - bármennyire is hegyeztem a fülemet, a mondat végét már nem hallottam, ezért dühösen szusszantottam egyet, amit valószínűleg az érzékeny hallásukkal észrevehették, és mire újra az ajtóhoz tapasztottam a fülemet, már csak egy gyors elköszönést hallottam kintről, ezért gyorsan felugrottam az ágyra, alvást színlelve.

Adam kinyitotta az ajtót, majd óvatosan be is csukta maga mögött. Egy szót sem szólt - pedig biztosra veszem tudta, hogy csak színlelem az alvást -, csak a fotelhez sétált, majd leült. Éreztem magamon fürkésző tekintetét, és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy átöleljem, mégsem mozdultam egy tapodtat sem, ahogy Adam sem közeledett felém.
Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon mi lehet az otthoniakkal. Vajon rájöttek már, hogy elraboltak, vagy azt hiszik, megfutamodtam a rám váró dolgok elől? A szomorú igazság az, hogy hiányoznak a rokonaim, és a barátaim. Azt hittem, a bevésődés, majd minden mást elfeledtet velem, és csak arra leszek képes figyelni, akibe bevésődtem, ahogy ez Jake és Nessie között is van, de mégsem így történt. Tény, hogy Adam az én világom közepe, mégis hiányoznak a régi dolgok. Hiányoznak a szüleim, a dilis bátyám, Cullenék és még Seth is.

Ahogy ezen gondolkoztam, egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Hallottam a fotel felől némi mocorgást, ezért megtöröltem nedves arcomat, és maradék könnyemet is elrejtettem, majd felültem az ágyon, és Adamre néztem.
- Kérdezhetek, most én? - szólaltam meg hosszú várakozás után.  Kimérten bólintott, olyan volt, mint Edward, mikor csak kényszerből csinál meg valamit, amire Bella kérte.  - Mennyi idős vagy? Mióta élsz itt? Milyen képességeid vannak? Ismersz még magadhoz hasonló félvér vámpírokat? Mennyire csillogsz? - Igazából nem is kérdeztem, csak kérdés halmokat tettem fel, amikre azonnali választ akartam, ezért nyomatékosítás kép, még előrébb is hajoltam a felső testemmel. Adam pedig igyekezett még hátrébb húzódni, miközben már majdnem a falra mászott. Ezt érzékelve, azonnal visszább vettem a tempóból, mert nem akartam elijeszteni mérhetetlen kíváncsiságommal, ezért hátrébb húzódtam az ágyon.

Adam láthatólag nem tudta, melyik kérdésre válaszoljon legelőször, így azzal kezdte, amelyik az eszébe jutott. - Mióta az eszemet tudom, itt élek, azaz idestova - emelte égnek tekintetét, mintha gondolkoznia kellene rajta - ötvenkét éve. - Ennél a pontnál, meglepődtem, mert fizikailag nem nézett ki tizennyolcnál többnek, bár Carlisle említette, hogy Nessie sem fog külsőre azután változni, hogy betöltötte a tizenhetet, legalábbis a számításai szerint. - Több képességgel is rendelkezem, de a legfőbb a másolás.
- Másolás? - kérdeztem, bár a kérdés inkább magamnak, mintsem neki szólt. – Ilyen képességről még nem hallottam.

- Lényegében annyi, hogy képes vagyok, bárki képességét leutánozni, teljesen mindegy, milyen és mekkora erejű - válaszolta kimérten, lehetőleg még a szemkontaktust is kerülve.

- Ha jól értem, simán az uralmad alá hajthatnád az egész Volturit, mégsem teszel semmit, pedig ők nagyon rossz emberek, én már csak tudom, szemtanúja voltam pár éve a kegyetlenségüknek, és most is, hogy akaratom ellenére hurcoltak el ide.

- A Volturi nem tűri a lázadást, lehet, hogy Aro az apám, de biztos vagyok benne, ha fellázadnék, egy szó nélkül megölne. Mint azt a vegetáriánust pár éve, aki idejött, hogy megkérje a Volturit végezzenek vele, mert valami emberlány meghalt. - Ennél a pontnál megakadt a fülem, hiszen csak egy ilyen történetről tudok, ami Edwardról és Belláról szól, de - amennyiben ez azóta nem változott, mióta eljöttem - ők élnek és virulnak. -

-Mondjuk, Jane ellen néha szoktam használni a saját képességét, és az vicces, mikor vonaglik a kíntól és fájdalomtól. - Adam ajkának szegletében egy kis kéjes mosoly húzódott, úgy látszott tényleg élvezte, ha Jane-nel szórakozhatott, igaz, ha valahogy fájdalmat okozhatnék annak a kegyetlen nőszemélynek, én sem reagálnék másképp. Az előbb említett dolog, viszont nem hagyott nyugodni, valahogy ki kellett derítenem, Adam mennyit tudott az igazságról, és Cullenék létezéséről.

- És ki volt az a vegetáriánus vámpír, pontosan, mit takar ez a kifejezés nálatok? Néztem rá kérdőn, mert ki akartam szedni belőle, hogy mennyit is tud pontosan.

- Apám nem sokat beszél ezekről a dolgokról, de annyit tudok, hogy ez az eset még őt is nagyon felzaklatta, hiszen a fiú is különleges képességű, és szerette volna, ha csatlakozik a Volturihoz. Én azokban az időkben nem tartózkodtam a kastélyban, szóval tényleg csak a szóbeszédből hallottam vissza mindent, amit elmesélek most neked. Ha jól emlékszem, valami Edwardnak hívták, és egy emberlány miatt akart véget vetni az életének, mivel az említett lány is meghalt, de apám megkegyelmezett neki, mert azt remélte, így velünk marad, de végül a fiú máshogy döntött, így elengedte. Azóta tudtommal nem hallottak felőle. A vegetáriánus életmódot a vámpíroknál, pedig úgy kell elképzelni, hogy emberi vérrel nem, csak állati vérrel táplálkoznak, illetve táplálkozunk, bár ezt apám nem nézi jó szemmel. - Sütötte le szemeit Adam, én pedig arra gondoltam, hogy ezen semmi takargatnivalója nincsen.

Közelebb húzódtam hozzá, majd megsimogattam az arcát, mire az ő, és az én szívem is hevesebben kezdett el verni. Legszívesebben azonnal ajkaira tapasztottam volna a sajátjaimat, de ez jelen pillanatban még lehetetlen volt. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy csak suttognom kelljen, majd a fülébe duruzsoltam. - És, ha azt mondanám, én jól ismerem ezt a fiút, akiről az előbb beszéltél, sőt, hogy klánban élnek, a felesége az emberlány is él, bár már vámpírként, ráadásul van egy hozzád hasonló kislányuk, Renesmee?


/Seth szemszöge/:


Mandy már majdnem egy hete eltűnt és az égvilágon senki sem tudott róla semmit. Egy darabig követtük a nyomokat, de Spokane-nél elvesztettük őket, mintha teljesen felszívódtak volna. Sam még a tanácshoz is elment, és számon kérte rajtuk szerelmem eltűnését, ám ők váltig állították, ehhez semmi közük. Tény, hogy egyességet kötöttek a Volturival, de az alku egy jóval későbbi időpontról szólt, és csak akkor, ha már szerelmem is beleegyezik, bár én akkor sem engedtem volna elmenni, ha tüzes vassal kínoztak volna. Az első másodpercekben, mikor rájöttem szerelmemnek nyoma veszett, szinte teljesen megbénultam a fájdalomtól. Hallottam a fejemben a többiek hangját, de nem voltam képes reagálni egyszerűen semmire, csak ültem a Cullen háztól nem messze egy fa alatt, és vártam, hogy valami hírt hozzon valamelyik farkas vagy vámpír. Próbáltunk Alice látomásaira hagyatkozni, de sajnos ez sem vált be, csak pillanatképeket látott, de azokat is homályosan, abban viszont biztos volt, hogy voltak percek, mikor keserves kínokat kellett átélnie. Lennie kellett valaminek, amire nem figyeltünk az eltűnése előtt.

Miközben merengtem, meghallottam egy farkasüvöltést, ami azt jelezte, valakik közeledtek. Azonnal elkezdtem a Cullen ház felé futni, hiszen a hang abból az irányból jött. Meglepetésemre mind Cullenék, mind a farkasok két falat alkotva álltak fel, velük szemben pedig nem más, mint a Volturi hadserege állt, és néztek egymással „farkasszemet”.

- Carlisle, drága barátom, mi – mutatott maga mögé Aro – békével jöttünk el hozzátok, ti – mutatott felénk – pedig máris támadóállásban fogadtok minket? Ejnye, ejnye... azt hittem, anno több jó modor ragadt rád a Volturinál.

- Mivel legutóbbi elválásunk nem volt éppen baráti, azt hiszem, joggal kételkedhetek benne, hogy jó szándékkal jöttetek el ma hozzánk, előzetes bejelentés nélkül, ha már a jó modorról beszélünk. - Egyenesedett fel Carlisle, miközben végig egyenesen Aro arcmimikáját figyelte. Valószínűleg, azt leste, Aro mikor tesz egy óvatlan mozdulatot, vagy ad jelet mindannyiunk megölésére. Ám, ez nem következett be, úgy láttam, mintha valami pajzán módon még tetszene is neki, hogy Carlisle ennyire figyeli, főleg mikor a doki a többiekre is rászólt, akik ugyan vonakodva, de felegyenesedtek. - Szóval, Aro mit tehetek érted, mi látogatásod fő célja?

- Látogatásom fő célja nem más, mint egy farkas lány, akihez nagy reményeket fűztem, ám te is tudod öreg barátom, a tervek nem mindig úgy sülnek el, ahogy az ember, jelen esetemben vámpír kigondolja őket. - A düh olyan erővel öntötte el az agyam, mint mikor egy kitörni készülő vulkán kezdi el kiokádni magából a halált hozó magmát, ám pár pillanat múlva ez az érzés szerte foszlott bennem, és a helyét átvette a nyugalom. Hálás voltam ezért Jaspernek, mert mióta szerelmem eltűnt folytonos dührohamaim vannak, amiket nem tudok mindig megfelelően kezelni, ez legutóbb éppen Quil tapasztalhatta meg, azóta is ott díszeleg egy hatalmas karmolás nyom a mellkasán.

- Aro, ne kertelj tovább! Áruld el, mi az oka látogatásotoknak? - hördült fel most már dühösen a doki.

- Nos, drága barátom, ez egyszerű... egy kis alkut ajánlok. Ha élve vissza akarjátok kapni azt a korcsot, át kell adnod minden különleges képességgel bíró vámpírt a kis klánodból, erre kaptok egy hét gondolkozási időt. Viszont amennyiben a válaszotok a nem felé hajlana, garantálom, hogy azt a farkas lányt élve vagy holtan, bár én inkább jelen állás szerint a holtan felé hajlanék, soha ne találjátok meg! Ne feledd, drága barátom, egy hét! Találkozunk Volterrában! - És Aroék, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek a szemünk elől. Sam és még pár kölyök utánuk eredtek, de már nem érték utol őket.

Megfordultam, majd kérdőn néztem a dokira, kinek arcáról a meglepettség tükröződött. - Doki, most mi lesz? - kérdeztem.

Életjel....és egyebek

Sziasztok!

Először is szeretnék mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni!

Ez volt az első dolog, amit szerettem volna, a második pedig, hogy pontosan tudom, mennyire régen jelentkeztem már, bármilyen írással, illetve életjellel magam felől. Nincs mit szépítenem, az igazság az, hogy mindig dolgozom, amikor esetleg mégsem, akkor alszom. Nagyjából ezzel el is megy egy napom. Folyton tervezgetek, hogy majd ekkor, meg akkor írok, ám ez szinte soha nem jön össze. Nem mondom, írtam az hogy egy sort sem írtam az eddig elkezdett fejezetekhez, de az olvasásukhoz, a mostani kinézetüknél sokkal többre van szükség, mert fél munkát nem szeretnék kiadni a kezeim közül. Mivel most van egy teljes hetem itthon, próbálok azon lenni, hogy legalább az egyik történetemhez kerüljön fel új fejezet, mert annyi sok jó ötletem van, hogy azt sem tudom melyiket írjam meg. Míg nem írtam, az is megfordult párszor a fejemben, hogy talán bezárom az összes blogot, hiszen minek legyenek nyitva, ha nincsenek új fejezetek, aztán meggondoltam magam, mert ennyire könnyen egyszerűen nem adhatom fel, így úgy döntöttem maradnak, és mikor újra lesz időm frisselni, felkerülnek az új fejezetek. Annyi biztos, hogy néhol lesznek változások. Lesz, ahol a kinézetben vagy a történetben, viszont olyan is, ahol mindkettőben, az utóbbinál erősen hagyatkozom Beára, mert egyszerűen fenomenális háttereket képes létrehozni:) A jövőre nézve leírok pár dolgot a blogokkal kapcsolatban, hogy tisztább legyen a kép, annyit azért elől járóban, hogy amit ide leírok, még változhat, a tényleges megvalósításig.

Que quowle: Azzal azt hiszem mindenki tisztában van, hogy ez a történet lassan a végéhez ér. Még nem tisztázott, a hátralévő fejezetek száma, de annyi biztos, hogy Mandy karaktere lassan révbe ér (a vég kifejlett már megvan, csak a szereplőket kell összehozni).

Emlékeimet keresve: Carly története is tovább folytatódik, de az utolsó fejezet végénél, igazából saját magamnak kavartam be azzal, hogy a főszereplőm egyszerűen otthagyta Jake-et, mert eredetileg nem így akartam folytatni, viszont az utolsó jelentkezésem óta, átbeszéltem Beával a dolgot, és egy (lehet csak szerintem), sokkal jobb folytatást találtam ki, amiben feltűnnek új szereplők is, lényegében emiatt is változik meg kicsit a sztori, de nem kell félni az alaptörténet, azaz a Carly-Jake páros biztosan megmarad:)

Reménytelen szerelem: Ezzel a történettel bajban voltam, mert egy darabig úgy volt, hogy nem folytatom, mivel más terveim voltak vele, de jobban belegondoltam, és marad minden a régiben. Lilly és Andrew története folytatódik, de a bonyodalom itt sem maradhat, majd el:P

Igazából ennyit akartam, hogy legalább ti is tisztán láthassátok a helyzetet, miért is nem jelentkeztem eddig, illetve, miért írok olyan ritkán.

Puszi!

Carly

Sziasztok!

Sajnálom, hogy mostanság ennyire elhanyagoltam a történeteimet, és a blogokat, mert szeretek írni, de hiába az ihlet, ha nincs párbeszéd, ami kitöltse a fejezetet. Ráadásul hétfő óta két műszakban dolgozom, napi nyolc, de megesik, hogy tizenkét órában, plusz ha berendelnek akkor még hétvégén is mennem kell, így mire hazaérek hulla fáradt vagyok. Mindezektől függetlenül, mikor van egy kis időm szorgalmasan írogatom a fejezeteket, az erre a célra létrehozott füzetkémbe, amiből aztán szépen begépelem, amit addig írtam. Időpontot azért sem szeretnék mondani, mert nagyon valószínű, hogy nem tudnám tartani, de ha meglesznek a fejik, és Bea is átnézte őket, azonnal felteszem!

Puszi:)

Carly

Sziasztok!

Tudom nagyon nem ide tartozik, de kimondhatatlanul mérges lettem pár perce. Elkezdtem nézni a híradót - amit nem sűrűn szoktam -, és volt benne egy apa, aki félholtra verte a saját tizenegy hónapos kisfiát (kiverte a fogait, és eltörte az egyik kezét). Azon kívül, hogy felkaptam a vizet, teljesen kirázott a hideg. Hogy képes valaki bántani egy kisgyereket (vagy bárki mást) ? Hiszen az a szerencsétlen pici, még megvédeni sem képes magát. Ja, és persze, ami a legdühítőbb, hogy mindezért csak 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztést kaphat :O Az ilyen emberektől vagy elvenném, de inkább nem is adnék gyereket. Ott vannak a normális szülők, akiknek nem lehet (betegség, vagy bármi más miatt), ők mégsem érdemlik ki, hogy lehessen babájuk, de az ilyen embereknek többször is megadatik. Ahelyett, hogy összetennék a két kezüket, mert megadatott nekik a gyermekvállalás, ilyeneket tesznek, és ez szerintem FELHÁBORÍTÓ! Mi olyan ok lehet, amiért így meg kell verni egy tizenegy hónapos gyereket, talán sír vagy enni kér?:@ Az embereknek rá kellene már ébredniük, hogy egy gyerek nem csak tárgy, amivel dicsekedni lehet a szomszédoknak, vagy a rokonságnak, hanem élő lélegző ember (csak kicsiben), akiről gondoskodniuk kell(míg el nem éri azt a kort, mikor már magáról is képes), ha volt annyi eszük, hogy felelőtlenül belevágtak, a családalapításba. Bocsánat a kifakadásomért, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani.

Érdekelne, hogy ti mit gondoltok erről a témáról? Ti, milyen börtönbüntetést szabnátok ki neki?

Puszi:)
Carly

UI: A fejezet fele már megvan, de húgom barátjának laptopján ragadt:( Szóltam már neki, hogy küldje el az e - mail címemre, ám eddig nem jött meg:( Amint átküldi, azonnal befejezem, elküldöm Beának, hogy nézze át, és utána felteszem!:)

22. fejezet: Vakság

Sziasztok!

Végre megérkezett a legújabb fejezet:) Igyekeztem esemény dússá, és érdekessé tenni a fejit, remélem tetszeni fog Nektek! Szeretném tudni a véleményeteket, akár jó, akár rossz. tudnom kell, mit változtassak meg, és mi maradjon. Jelen pillanatban még van lehetőségetek beleszólni a történet alakulásába, mert lesz még pár fejezet. Május 30. - án volt egy éves a blog, nagyon szeretném megköszönni Nektek, hogy ilyen sokáig kitartottatok/kitartotok mellettem, pedig ebből az időszakból pár hónapig nem igazán voltam aktív, amit nagyon sajnálok:'( Beától kaptam egy új fejlécet, ami szerintem csodás lett, és azonnal ki is teszek:) Nagyon szépen köszönöm Neki!

Puszi:)
Carly





Váltott szemszög:

/Mandy szemszöge/:

Már ötödik napja vagyok Volterra kastélyának rabja.Vendéglátóim szerint az egyik legszebb celláját kaptam, bár ahogy körbenézek mind ugyanolyan. Most délután három óra felé járhat az idő - ezt a nap állásából tudom csak megállapítani, de nem biztos, hogy pontos - ami azt jelenti, hogy mint az elmúlt négy napban is, körülbelül tíz perc múlva megjelennek ketten az őrségből, majd Aro, Caius és Marcus színe elé visznek. Ahogy már megszoktam, Aro ismét felteszi ugyanazt a kérdést, amire megint csak nemmel felelek, aztán az engem láncon tartó őrökre parancsol, akik - mint eddig minden alkalommal - úgy kezdenek el rángatni és ütni-vágni, akár egy rongybabát. Átváltozni esélyem sincs, hogy legalább védekezzek, mert vagy Sergej - ő volt az, aki egyszer sakkban tartott saját szobámban, és majdnem megerőszakolt - blokkolja a képességem, ha mégsem, akkor adnak egy olyan injekciót, amit az elrablásomkor kaptam. Aro kedvenc csatlósa, Jane is előszeretettel kínoz addig, míg eszméletlenül össze nem esem. Miután félholtan visszaráncigálnak a cellába, hívnak egy orvost, aki minden sérülésemet ellátja - ha kell újra eltöri a már forradásnak indult csontokat, természetesen fájdalomcsillapító nélkül -, majd teljesen magamra hagynak. Naponta egyszer kapok valami ételnek nem mondható akármit, és egy kis vizet. Jelenleg a remény tart életben, mert másom nincs. Reménykedem abban, hogy bátyám és Seth minél hamarabb kiszabadítanak innen.

Első találkozásunkkor rettenetesen felidegesítettem Arot, illetve inkább az a tény, hogy ahogy Bella fejébe, úgy az enyémbe sem lát bele. Tegnap viszont már nem haragot, hanem kíváncsiságot véltem felfedezni a szemeiben, mintha várna valamire.Talán arra, hogy mikor vésődöm be valamelyik udvarbeli vámpírba? Ha igen, akkor nem ismeri a teljes jóslatot, mivel eddig egyetlen félvér vámpírral sem találkoztam. Akiket itt láttam, mind teljes értékű vámpírok voltak.

Ahogy vártam, már itt is voltak értem az őrök. Feltűnt, hogy mindig mások, most Felixen és Alecen volt a sor. Miközben próbáltam felállni, úgy néztek rám, mint a véres rongyra, látszott rajtuk, hogy undorodnak tőlem. Nagy küzdelmek árán sikerült a törött lábamra állnom, miközben ők szó nélkül akasztották a nyakamban lévő nyakörvre a hozzá tartozó láncot, hogy mint egy kutyát elvezthessenek a nagyterembe. Mire odaértünk, Felix kétszer-háromszor belém rúgott, hogy menjek gyorsabban, ám ez törött lábbal igen nehézkesnek bizonyult, ezért lassú tempóban tovább cammogtam.

A nagyteremben, ahogy már megszoktam, mindenki ott volt, naná, hiszen senki sem akar lemaradni a megkínzásomról. Ismét a terem közepére kísértek. Aro, mint mindig most is, úgy ült ott, akár egy király, mellette pedig két testvére, bár ha nem tudnám kik ők, inkább nézném őket is csatlósoknak.

Aro rám emelte tekintetét, majd nagy levegőt vett - amire semmi szüksége nem volt, de ez is a műsor rész nála. - Tudom, hogy folyton ezzel nyaggatlak, de muszáj újra megkérdeznem. Hogy döntöttél, csatlakozol önként hozzánk?

- Mint már mondtam, ezelőtt négy alkalommal is, a válaszom nem. - Pontosan tudta, hogy ez lesz a válaszom. Vártam, hogy megkapjam az első ütést valahonnan, de nem történt semmi, ezért felnéztem, most egyáltalán semmi sem mutatott arra, hogy dühös lenne, mint az elmúlt napokban, sőt mintha a szája szegletében egy mosoly jelent volna meg. Felállt, majd tőle nem megszokott emberi tempóban lépdelt felém, hogy pontosan előttem álljon meg.

- Biztos vagy benne? - Nézett rám, még mindig vigyorogva.

- Igen! - jelentettem ki határozottan.

- Hát jó, rendben akkor nem kínozlak tovább, úgysem éri meg, inkább most az egyszer nagylelkű leszek és elengedlek - ezt a lépését már végképp nem értettem, kellett lennie még valaminek a háttérben -, de előtte - nahát jól gondoltam, tényleg tartogat számomra még valamit, amivel megkínozhat, de nem érdekel, annál nem lehet rosszabb, mint amit az elmúlt pár napban kellett elszenvednem tőle -, még had mutassam be neked a fiamat - mutatott az ajtó felé -, Adam Volturit.

Egy magas barna hajú férfi lépett a nagyterembe, bőre hófehér volt, szemei vörösen izzottak. Az öltöny és az ing tökéletesen állt rajta. Úgy nézett ki, mint aki éppen egy tárgyalásról jött. Nála tökéletesebb lényt még soha sem láttam, valószínűleg a szám is tátva maradt, mert Aro hangos kacagására lettem figyelmes. - Látom nem kell kérdeznem semmit, vigyétek vissza, a cellájába. - Ezt nem értem, hiszen azt mondta elenged, akkor most miért vet újra tömlöcbe? - Aro odahajolt Alechez, hogy súgjon neki valamit. Az egészből csak annyit hallottam, hogy "a látását". Nem foglalkoztam mással, csak Adamet néztem, képtelen voltam levenni róla a pillantásom, aztán hirtelen minden elsötétült. Legszívesebben ordítottam volna. Éreztem, hogy megrántják a láncot, majd mikor a látásom nélkül nem voltam hajlandó tovább menni, bal oldalról egy hatalmas ütést kaptam, végül elájultam.

/Adam szemszöge/:

Az a lány, úgy nézett rám, mint akit megbabonáztak. Furcsa érzésem támadt, mintha már, vagy ezer éve ismerném. Apám hosszú évek óta hozat ide fiatal lányokat, hogy bemutassa őket nekem, de eddig egyiknél sem tapasztaltam ilyen ijesztő, mégis kellemes érzést. Erről persze, apámnak nem feltétlenül kell tudnia, szerencsére a képességeim segítenek ebben. Azt mutathatom neki, amit csak akarok, vagy annak a képességét tudom birtokolni, akiét csak akarom, a tudta nélkül.

- Fiam, gyere ide, kérlek. - Hívott magához apám. Azt hiszi nem vettem még észre, hogy ezek a gesztusok, bizony okkal történnek, hiszen szeretne a fejembe látni, amit én folyton ki is használok, ezért sem kell feltétlenül tudnia mit gondolok valójában, erről a lányról. Apám társalogni kezdett velem, miközben a szobám felé sétáltunk - én félig ember vagyok, így a testemnek szüksége van a pihenésre - majd miután már azt hitte elterelte a figyelmem, megfogta kezem, de mivel nem azt kapta, amit várt, dühösen elköszönt.

Beléptem a szobámba, levetkőztem, majd a fürdőbe mentem, hogy egy forró zuhanyt vegyek. A zuhany után magamra tekertem a törölközőt, és a mosdóhoz mentem, hogy a felette lévő tükörben szemügyre vehessem magam. Az összes képességem közül az tetszik a legjobban, hogy változtatgatni tudom a szemszínemet. A legtöbben úgy tudják, én is emberi vérrel táplálkozom, pedig nem, mert jobban kedvelem az emberi ételeket. Ahogy néztem a szemeimet, azok egyik percről a másikra vörösből az eredeti színére, zöldes barnára színeződtek. Lefeküdtem az ágyamra, hogy aludjak egy kicsit, és ez idő alatt a testem regenerálódjon, de egy óra elteltével sem jött álom a szememre. Folyton az a fiatal lány jár a fejemben, és az, hogy ő mitől olyan más, mint a többiek.

Rá kellett jönnöm, mi áll a háttérben, ezért megcéloztam az alaksorban lévő egykori börtönt, ahova a lányt szállásolták. Tudnom kell, ő miben más, mint bármelyik másik lány, akivel eddig találkoztam. Azok a gyönyörű barna szemek, és amilyen áhítattal tud rám nézni. Az embert - jelen esetben félvért - teljesen megőrjíti.

A kastély összes kis zugát ismertem, így pontosan tudtam, merre kell mennem ahhoz, hogy ne ütközzek egy őrbe sem. Az egyetlen, aki akadályt jelentett, az a börtön bejárata előtt álló őr volt, de az egyik képességemnek - hallucináció okozással, elhitettem vele, hogy egy gyönyörű nő sétál el előtte, mire ő éhesen utána vetette magát - hála, ezt is gyorsan lerendeztem. Próbáltam minél halkabban beosonni, majd először csak a távolból figyeltem, aztán észrevettem, hogy még mindig rajta van Alec képessége, ezért leültem vele pontosan egy vonalba. Az ágyon ült, szorosan összehúzta magát, mintha bántani akarná valaki. Ahogy hallottam a szobámba beszűrődő beszélgetésekből, apám egyáltalán nem is kíméli szerencsétlen lányt, ami feletébb dühített. Hatalmasat sóhajtottam - bár nem akkorát, hogy ezt egy ember is észrevegye - a lány pedig hirtelen felém kapta tekintetét. Megrémültem, hiszen ezt nem szabadott volna hallania, hacsak...de az biztos nem lehet...talán ő egy farkas? Kétlem, hogy apám beengedne ide egy olyan korcsot, ám ha nem az, akkor mi? Találkoztam már farkasokkal, de azoknak a szaguk sem ilyen volt, neki levendula illata van, míg akikkel én találkoztam, inkább csak ázott kutya szaguk volt.

Közelebb hajoltam, hogy még jobban érezhessem az illatát, mire ő is megmozdult. Újfent meglepett, mert leszállt az ágyról, törött lábával - ami rettentően fájhatott neki - odabotorkált a cella ajtajához, majd leült a földre, pontosan velem szemben. Igyekeztem levegőt sem venni, nehogy még jobban eláruljam magam.

Hirtelen behunyta szemeit, majd mélyen beszívta a levegőt, végül elmosolyodott, mintha pontosan sejtené, hogy itt ülök vele szemben. Kinyitotta a szemeit, majd még mindig mosolyogva a szemembe nézett. A látása még bizonyosan nem tért vissza, mégis pontosan tudta, hogy itt vagyok. Kinyújtotta kezeit, és a cella rácsai között felém nyúlt. Meg sem mertem mozdulni. Kezét pontosan a szívemre helyezte, engem pedig mintha áramütés ért volna. Nem érdekelt honnan tudja, hogy itt vagyok, csak reméltem, ez a pillanat örökké fog tartani. Lassan érintettem meg eszeveszettem dübörgő szívem felett pihenő kezét, de ez a varázslat nem tarthatott tovább pár másodpercnél, mert az ajtó kivágódott. Alec állt aggódó tekintettel az ajtóban, és biccentett fejével, hogy rögtön kövessem. A lány felé kaptam tekintetem, kinek arcáról eltűnt a mosoly, helyét pedig a szomorúság vette át. Nem akartam elengedni, és ő sem engem, ez látszott, mégis megtette. Levette kezét mellkasomról, és hátrálni kezdett az ágya felé, ám én nem akartam csak így elengedni, megragdtam kézfejét, majd óvatosan magam felé húztam, és lágy csókot leheltem rá, miközben ő másik kezével megérintette arcomat, és felemelve fejem gyendég puszit nyomott hideg bőrömre.

Bőre forró volt, míg az enyém hideg, éppen ellentétei egymásnak, mégis mintha kis szikrák pattogtak volna a levegőben, mikor egymáshoz értünk. Alec másodszorra is visszajött, most már láttam a tekintetében, hogy nagyon dühös, így kénytelen voltam elválni a lánytól. Legjobb barátom, sőt, mondhatni testvérem egy szót sem szólt a visszafelé vezető úton, ezért azt hittem megúsztam a fejmosást, de tévedtem.

Kivételesen nem az én szobámba mentünk, hanem az övébe. - Te normális vagy? - mondta a lehető leghalkabban - nehogy más is meghallja a beszélgetésünket -, a düh mégis érződött benne. - Mi lett volna, ha nem én, hanem mondjuk Felix, Jane vagy ne adj Isten az apád találnak rád, ahogy azzal a korccsal enyelegsz?

- Szóval, tényleg farkas, akkor jól sejtettem, mert senki más nem lett volna képes meghallani a szívverésem. - Méláztam el.

- A fenébe is, Adam, hallottad, amit az előbb kérdeztem? - Nézett rám még mindig kérdőn.

- Persze, de ez a lány..... - sóhajtottam hatalmasat, mikor eszembe jutott az érintése, és a szemei.

- Figyelj, úgy szeretlek mint a testvéremet, de ezt abba kell hagynod, megértetted? Nem mehetsz le oda többet, hallod? Ha apád, rájön mi történt, nagyon megbánod. Láttad, mit tett Sergejjel, ugye nem akarod úgy végezni, mint ő?

- Ezt nem teheted, mármint értsd meg, ez a lány...én...én azt hiszem beleszerettem. Te jóval idősebb vagy nálam, mégsem találtad meg az igazit, én múlthéten töltöttem az ötvenkettőt, bár kinézetre még mindig huszonkettőnek tűnök, és végre valahára találtam valakit, akibe első látásra szerelmes lettem, nem akarhatod, hogy tudomást se vegyek róla. Sergej rosszat tett, de én nem. Az ő bűne az volt, hogy egy küldetésen túlment egy határon, de az én bűnöm a szerelem, ami nem is bűn, hanem egy ajándék. Kérlek segíts nekem, nem akarom, hogy újra szenvednie kelljen. Valahogy ki kell szabadítanunk őt onnan - mutattam lefelé, ahol a cellák vannak.

- Én nem tehetem, ha Aro ellen fordulok, akkor ki fogja megvédeni Jane-t? - kezdett visszakozni.

- Jane egy hárpia, megtudja magát védeni, ha akarja, de az a szegény lány, aki odalent sínylődik nem - förmedtem rá.

- Hé, hé hátrébb az agarakkal, és több tiszteletet Jane irányába, ő húgom és idősebb nálad, plusz még magának sem vallja be, de szeret téged, ha megtudja, hogy érzel a lány iránt, iszonyatosan mérges lesz, és végezni fog vele. - Több ember lépteit hallottuk, ezért Alec gyorsan elhadarta mondanivalóját. - Rendben, segítek, de csak egy feltétellel, ha nem csinálsz semmi hülyeséget. - Beleegyezni sem volt időm, mert kopogtak. - Szabad! - mondta Alec.
Apám, Felix, Demetri és Jane jöttek be az ajtón.

- Á, fiam hát itt vagy, már mindenhol kerestelek. Velem fáradnál, ha megkérlek? - Apám, nagyon mérgesnek tűnt, talán rájött, hogy voltam a lánynál és most meg akar büntetni, ahogy Alec mondta? Beleegyezően bólintottam, majd követtem. Mikor kifelé mentem, Jane rám mosolygott, én meg vissza, pedig a mosolyától kirázott a hideg. A könyvtár felé vettük az irányt, de apám végig titokzatosan hallgatott. Benyitott, ahol már várt minket Marcus és Caius nagybátyám. - Ülj le, kérlek! - Mutatott az egyik székre, Caius.

- Mikor apád, a gondolataidba nézet, azt látta, hogy eme lány iránt sem érzel semmit, ez igaz? - kérdezte Marcus. Valamelyest megkönnyebültem, hogy apám életben hagy, ám valami mégis zavart. Miért olyan fontos nekik ez a lány? Kell lennie valamilyen hatásos indoknak. A legnagyobb kérdés, hogy mit válaszoljak? Ha azt mondom hazudtam, apám rettentő mérges lesz, és nem csak engem, de a lányt is megöli. Másrészt, ha újra igen a válasz, van rá némi esély, hogy életben hagyják.

- Igaz - mondtam ki végül azt, amire jutottam. Caius nagybátyám, apámra pillantott, majd szája szegletében egy apró kis ördögi mosoly jelent meg, ami nem sejtetett semmi jót. A többi lánnyal sosem tudtam meg pontosan mi történt, de ha jól sejtem bácsikám nézéséből, sohasem hagyták el élve a kastélyt.

Hosszú csend állt be, és mivel úgy gondoltam, csak ennyit akartak tudni, felálltam a székből, majd a kijárat felé vettem az irányt. - Lenne itt még valami - szólalt meg apám -, pár napra el kell hagynunk a kastélyt, ezért arra gondoltam, addig sem hagyjuk őrizetlenül, mivel elég érett és megbízható vagy, én és bátyáim úgy ítéltük meg, hogy míg távol vagyunk, rád bízzuk Volterra nyugalmát. Viszont, ezt csak holnap osztjuk meg a többiekkel, most menj és pihenj le, holnaptól te leszel Volterra ura egy kis időre, ám azért lesz egy-két szabály, amit neked is be kell tartanod. Most menj! - Furdalt a kíváncsiság, mi okból engedi át nekem apám a felügyelet az otthonunk és minden itt élő felett. Talán tesztelni akar, ez nem is számít igazán, ő az apám, azt kell tennem, amit kér. Még az életemet is feláldoznám érte, hiszen ő mentett meg anyámtól, mikor az megakart ölni, ahogy rájött, milyen félvér lénynek is adott életet.

Visszamentem a szobámba, hogy lepihenjek, de két dolog nem hagyott nyugodni, az egyik ez a titokzatos lány volt, aki kitudja, miért kötődik hozzám, ahogy én is hozzá. A másik, pedig apám és nagybátyáim döntése. Nem vagyok biztos abban, hogy készen állok egy ekkora feladatra. Míg ezeken járt az agyam felvirradt, hallottam a halk lépteket, amiknek tulajdonosa Jane volt. Isten tudja miért, ez a sárkány vonzódik hozzám, pedig semmilyen jelét nem adtam annak, hogy én is így éreznék, sőt, sokszor inkább be sem megyek egy olyan helységbe, ahol ő is bent tartózkodik.
Kopogás zavarta meg gondolat menetemet. - Szabad! - Kinyílt az ajtó, és lássanak csodát, pont az a személy kukucskált be az ajtómon, akire vártam.

- Öltözz, a Mester hívat! - Jane-nek biztosan leesik az álla, ha meghallja apám legújabb ötletét.

- Szólj neki, hogy azonnal megyek. - Felkeltem az ágyból, hogy felöltözzem, mivel egy szál semmiben szoktam aludni, de Jane még mindig ott állt. - Volnál szíves kifáradni, Jane? - Grimaszolva ugyan, de megtette, ám nem csukta be teljesen az ajtót, valószínűleg úgy gondolta, majd megles, ha éppen nem figyelek oda, viszont arra nem számított, hogy ismerem már ennyire. Megfogtam az egyik párnámat, és jó erősen megsuhintva az ajtóhoz vágtam, ami végül mégis becsukódott. Természetesen, ha akarna, nyugodtan megkínozhatna, amiért ezt tettem, de mivel Aro fia vagyok, és belém van esve, soha nem bántana.

Felöltöztem fekete gúnyámba, majd elindultam a nagyterem felé. Mikor éppen nem tartózkodom a kastélyban, sokkal jobban szeretek színes ruhákba öltözködni. Innen nem messze, egy külön lakásban van az összes színes ruhám, a kedvenc színem természetesen a kék. Apám, azért vett nekem egy külön lakást, mert kíváncsi volt mennyire vagyok képes beilleszkedni az emberek közé félvérként. Szó se róla rengeteg barátom lett, ám kérdezősködni kezdtek a származásommal kapcsolatban, és sokaknak feltűnt, hogy nem változom egy idő után, így visszatértem ide, ahol már kiskoromban sem szerettem élni. Beléptem a nagyterembe, majd megszokott helyemre álltam - apám széke mögé.

Apám várt egy kicsit, majd belekezdett mondandójába. - Kedveseim, mint azt ti is tudjátok, Demetri nemrég megfigyelt egy embert, akiről úgy hittük különleges képességekkel rendelkezhetne vámpírként, nos úgy látszik csak várnunk kellett és megtörtént a dolog, ám sajnos a düh, amit érez, rendkívül fenyegető számunkra, és túl sok nyomot hagy maga után. Úgy döntöttünk, hogy pár testőr és mi hárman felkeressük ezt az ifjút, és meggyőzzük álljon be közénk, ezért Adam veszi át a helyünket. Ő fogja irányítani pár napig a Volterra falain belül lévő ügyeket. - Oldalra néztem, és azon nyomban el is mosolyodtam, mert Jane ha szótlanul is, de tajtékzott a dühtől.

A mosoly hamar lehervadt az arcomról, mikor kinyílt az ajtó, és a lányt láncokkal húzták be. Látszódott rajta, hogy az elmúlt időszakban mennyire megkínozták. Legszívesebben odarohantam volna, hogy letépjem minden láncát, és magammal vigyem egy olyan helyre, ahol többet nem bánthatja senki, már éppen mozdulni akartam, mikor Alec barátom szigorú tekintetével találtam szemben magam, így maradtam a helyemen.
Bármennyit is szenvedett már eddig szerencsétlen lány, a becsületét próbálta megtartani, mikor azt parancsolták neki ereszkedjen térdre, apám előtt. A dolgot végül Demetri intézte el, hatalmasat ütött a lány bordái közé, amitől ő azonnal a földre rogyott. - Azt mondták térdre, kutya! - súgta oda neki.

- Kedvesem, úgy döntöttem, kis ideig még vendégül látunk téged szerény hajlékunkban, de csak addig, míg meg nem érkezik érted a felmentő sereg. - Nem igazán értettem, milyen felmentő seregről beszél apám, de a lányt szemmel láthatóan megviselte az, amit apám mondott.

- Miért teszi ezt, mit ártottunk mi magának? A szüleimet már elsöpörte az útból, most a másik családommal is ugyanezt akarja tenni?

- A szüleid feláldozhatóak voltak, ám ahogy te nevezed őket, a második családoddal sokkal nagyobb terveim vannak. Kémeim úgy tájékoztattak, hogy sokat jelentesz annak a családnak, ezért ha élve akarnak viszontlátni, és a törzsed visszakapni, hát némelyiküknek áldozatot kell majd hoznia, a többiek pedig vagy túlélik vagy nem. - Nem voltam képes elhinni, hogy ezeket az az ember mondja, akire én az életemet is rábíznám. Tudtam, apám egy mindenre elszánt vámpír, de arról fogalmam sem volt, csak azért megöletett két embert, hogy fájdalmat okozzon a lánynak, és idehozassa.

Nem voltam képes tovább hallgatni apámat, ezért valamilyen ürüggyel elsiettem a szobámba, ám még el sem értem, mikor meghallottam a lány első elkínzott sikolyait. Az egész körülbelül tíz percig tartott, majd a sikolyok és a nyöszörgés abbamaradt. Fogalmam sem volt, milyen erősnek kell lennie ahhoz valakinek, hogy kibírja ezeket a kínzásokat, de aki túléli nem egy könnyen elpusztítható személy. Még hosszú órákig visszhangoztak fejemben a sikítások, sikolyok, és a nyöszörgés.

Sötétedés előtt, apám még bejött elköszönni, majd elindultak megkeresni az újszülöttet. Marcuson és Caiuson kívül vele tartott még Jane, Felix, Demetri és mostohaanyám is, a többiek itt maradtak az én felügyeletem alatt.

Mielőtt nyugovóra tértem volna, Aleckel mindent ellenőriztünk, de nem találtunk semmilyen aggodalomra utaló dolgot, ám mégsem voltam képes elaludni, valami nem hagyott nyugodni. Olyan érzésem támadt, hogy valakinek szüksége van rám, ezért Alec határozott tiltása ellenére lementem a lány cellájához. Mikor odaértem, a cella ajtaja nyitva volt, láttam ahogy Segrej éppen megpróbálja erőszakkal magáévá tenni a lányt, aki annak ellenére, hogy nem volt jó állapotban, próbált védekezni. Elborult az agyam, vámpír gyorsaságomat kihasználva egy szempillantás alatt a cellában voltam, majd megragadtam Sergejt a karjánál fogva és a cellán kívüli falhoz vágtam. Hosszú percekig harcoltunk, míg végül a saját képességét ellene fordítva, még tovább mentem, térdre kényszerítettem, majd apró cafatokra téptem. Soha nem öltem még meg egy fajtársamat sem, de ő határozottan megérdemelte. Zihálva pillantottam oldalra, végül besiettem, hogy megnézzem minden rendben van-e. A lány, talán újabb veszélyt érezve azonnal a sarokba húzódott. - Áruld el, kérlek ki vagy, és mi történt velünk ott a nagyteremben?

Fejlemények...nincs több ígérgetés...minden folytatódik a régi kerékvágásban!

Sziasztok!

A nagyon kedves és rendes szomszéd srác odaadta egy időre a gépét, így újra írhatok! Igen, végre megint vannak fejlemények. Van, ami jó, de sajnos akad rossz is:S Gyorsan túl akarok esni rajta, így a rosszal kezdem: A gépem még mindig nem jó, annyi vírust sikerült benyelnie, hogy már bekapcsolni sem lehet, ezért az azon megírt Emlékeimet keresve fél fejezete is odalett, ami miatt nagyon szomorú vagyok:S Most jönnek a jó hírek: Nem mindenre ugyan, de a nagyjára emlékszem belőle, így miután erre a gépre letöltöttem egy szövegszerkesztőt, azonnal neki is látok újra begépelni, plusz rengeteg ötletem van Reménytelen szerelemhez, ezért annak is nekiugrom:) Valószínűleg nagyon sokan elpártoltatok tőlem, amit rettentően sajnálok, de az élemet kissé felfordult az elmúlt fél évben. Olyan dolgok történtek, Amire egyáltalán nem számítottam, és az is megfordult a fejemben abbahagyom az egészet, aztán mikor újra minden a helyére került visszatérek, de szeretném hinni, lesztek olyan megértőek velem, hogy elnézitek nekem az összes botlásomat, hiszen én is csak emberből vagyok.

Puszi:)
Carly

UI: Ezentúl megpróbálok, minden határidő betartani!

Hírek II.

Sziasztok!

Újra itt vagyok(bár, megint csak félig)! Majdnem egy hét kihagyás után húgom barátja, volt olyan kedves és kölcsönadta két hétre a laptopját:) Sajnos az én gépemet teljesen újra kell telepíteni, amit ma fognak megtenni, viszont előtte még, amit eddig begépeltem le kell valahogy varázsolnom a gépről. Az a szerencse, hogy Emlékeimet keresve fele már megvan, sőt Que Quowle fel is. Egyedül Reménytelen szerelmet kell elkezdenem megírni. Utána kérdezek, mert nem igazán ismerem ezt a gépet, de ha nincs rajta normális szövegszerkesztő kell leszednem egyet, remélem a masina tulajdonosa megengedi nekem:)

Puszi:)
Carly

UI: Ma utána érdeklődöm mindennek, és a jövőhétre mindenből megpróbálok új fejezetet hozni!