Sziasztok!

Minden Kedves Olvasómnak Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok!!!

Puszi:)
Carly

Sziasztok!

A friss ezen a héten elmarad, viszont jövőhét szombatra és vasárnapra meghozom az összes történetemből a következő fejezetet!

A mai bejegyzés nem is a fentiek miatt volt lényeges volt, hanem, hogy figyelmetekbe ajánljam Bea új történetét, melynek címe: Örökség /ha a címre kattintotok eljuthattok az oldalra, szerintem érdemes elolvasni/.

Puszi:)
Carly

21. fejezet: Kábulat

Sziasztok!

Hétvégére ígértem az új fejezetet, és itt is van!:) Tudom, hogy sokat késtem vele, és ezért még egyszer elnézést kérek tőletek. Mostantól igyekszem betartani a hetente frisselést:) Nagyjából egy - másfél hete tettem ki egy képet MaryAnn és Leslie kisfiáról - én valahogy, így képzelem a picit - , remélem tetszik nektek:D

Puszi:)
Carly

Carlisle egy szót sem szólt, csak elkerekedett szemekkel figyelte minden mozdulatom, és, hogy a pici miként reagál erre. Számomra is érdekes volt, hiszen bármilyen kísérletet tettem arra, hogy kihúzzam az ujjam a kicsi kezei közül, két dolog történt: az első, ugyanolyan ijesztően kezdtek el pittyegni a gépek, a másik, pedig a keserves sírás.

- Ez elképesztő, olyan intenzíven reagál rád valami oknál fogva, amit egyelőre én sem értek. - Láttam a dokin, hogy gondolkozik a megoldáson, de sokáig nem jutott semmire, aztán egyszer csak felcsillant a szeme. - Azt hiszem valamilyen összefüggésben lehet a testhőddel – látta, hogy nem értem, ezért folytatta -, attól, hogy Steven pici, még érzékeli a körülötte lévő dolgokat, és az inkubátor, talán megijeszti, vagy rosszat álmodott, viszont mikor megérintetted, a meleg, ami belőled árad felidézte benne a helyet, ahol biztonságban érezte magát...

- Az anyukája pocakjában.... - suttogtam magam elé, miközben még mindig a kicsit néztem. - Pontosan, azt hiszem telefonálok Edwardnak, vagy jobb lenne Jasper? Az unokámnál könnyebb helyzettel néztünk szembe, mert sokkal fejlettebb volt ennyi idősen agyilag. Viszont, míg eldöntöm, alaposabban meg kell vizsgálnom, mivel az előbb történtek nem mutatnak jó irányba az állapotát illetően, ezért kézbe kellene venned.

- Micsoda? - Reflexszerűen húztam ki a kezem az inkubátorból, ami azonnal hatalmas sírás áradatot hozott magával. Carlisle odalépett a berendezéshez, felnyitotta, majd jó alaposan becsavarta a kis takarójába, nehogy az ő hideg bőre érintkezzen a kicsiével, aztán felém nyújtotta.

- De... de hát , mi van ha véletlenül olyan erősen szorítom meg, hogy összeroppan? Ott voltál, szóval magad is halhattad, mikor Jake azt mondta, még most sem vagyok képes sokszor kontrollálni a hatalmas erőmet. A múltkor is például olyan mérges voltam, hogy jó pár fát kidöntöttem, az unokád törött kezéről nem is beszélve – próbáltam kibúvót keresni.

- Most mérges vagy, esetleg zaklatott? - pillantott rám.

- Nem, de.... - Carlisle nem hagyta, hogy újra próbálkozzak valami kibúvóval. - Szóval, tedd szépen így a kezed, ahogy az enyém is van – még emlékeztem, hogy is kell, mivel mikor Jake elvitt párszor a Cullen házba és Nessie „kicsi” volt, sokat babusgattam -, egy kicsit tényleg muszáj segítened, mert ilyen felzaklatott állapotban nem tudom megvizsgálni.

Nem volt kedvem tovább hadakozni a dokival, ezért megtettem, amit kért. Behajlítottam a kezem pontosan úgy, ahogy az övé is volt. Miután a pici már nálam pihent, fél szemmel felpillantottam és láttam, hogy a doki somolyog. Végül utolsó döfésként az arcomba tolta sztetoszkópját, hogy beleheljem, mert ha ezt ő teszi meg, ezt a gyereket az Atya Úristen sem fogja megvigasztalni többet.

Tényleg biztonságot jelenthettem a pici számára, mert pár perc múlva, már édesen és mosolyogva – legalábbis szerintem az volt - szundikált a karomban. A bőre olyan kis pihe-puha volt, engem pedig hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába.

Mikor kicsi voltam sokat nyüstöltem anyát egy kistestvérért, de mivel az én születésem alatt komplikációk léptek fel nála, nem lehetett több babája. Ahogy nőttem, egyre természetesebbnek vettem azt, hogy egyszer nekem is lesz egy hatalmas családom. Az volt az álmom – ha, ezt nevezhetjük annak -, hogy találok magamnak egy olyan férfit, aki bármit megtenne értem, hatalmas házban fogunk élni, amit rengeteg gyerek fog benépesíteni. Viszont, mikor iskolába kezdtem járni, minden megváltozott, ezek a vágyak megmaradtak, de társultak mellé még. Elsősorban egy rendes szakmát akartam, amivel hasznossá tehetem magam. Egy nap, apa leültetett és megkérdezte, mik a céljaim az életben, mivel nem tudtam rá konkrét választ adni, eltökélte, hogy besegít egy kicsit.

Felkerekedtünk és egy hónapra Seattle-be költöztünk, hogy jobban megismerjem a dolgokat. Apának, rengeteg ismerőse volt, akik nagyon szívesen megmutatták a munkájukat. Jártunk egy hatalmas épületben, ahol különböző emberek szinte ugyanolyan ruhában egymás mellett sorakozó kis fakkokban ültek és nagyon idegesen beszéltek a telefonjaikon, mivel apa látta, hogy ezen a helyen nem érzem jól magam, csak rövid időt töltöttünk a feltérképezésével. Szép lassan megmutatott mindent, legalábbis amiket és akiket ismert. Mire hazaértünk, három dolog maradt talonban: orvos, ügyvéd vagy rendőr, bár az utóbbitól húzóckodtam, mert őket senki sem szeretni, igaz az első kettőt sem mindig. Arra jutottam, hogy ami a későbbiekben jobban fog érdekelni, azt választom.

Most itt az érettségi, de fogalmam sincs mi legyen, igaz hiába is választanék, ez sokat nem nyomna a latba, hiszen a sorsom el van döntve. Várjunk csak, el van döntve? És ki döntötte el? Apa mindig azt mondta, soha ne hagyd, hogy mások hozzák meg helyetted a döntéseket. Eddig féltem, mert elfelejtettem, mennyi mindenért is kell harcolnom, ha tényleg igazi nagy családra vágyom, akkor nem marad más esély csak az, hogy a sarkamra álljak végre és elkezdjek tenni is érte. Mindenki úgy hiszi, hogy ez a jóslat határozza meg az életem elkövetkezendő részét, de nem kell mindennek úgy lennie, ahogy azt egy régi ősünk annak idején, valami hókusz-pókusszal állítólag megjövendölte.

Akarom a megálmodott családot, a hatalmas házat, és ha kell az egész Volturival felveszem a harcot annak érdekében, hogy ez teljesüljön. Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem, Carlisle már végzett a vizsgálattal és fürkésző tekintetét rám szegezi. - Valami, baj van? - Szó nélkül átadtam neki a picit. A doki egy másodpercre lefagyott, miközben a kezében lévő Steven, valószínűleg a hideg hatására ismét felkelt, majd nem tetszését kifejezve hangos sírásba kezdett.

- Én...nekem, most beszélnem kell valakivel – kapkodtam fel a könyveimet -, majd később még visszajövök. - Nyomtam egy nagy puszit búcsúzóul a pici fejére.

A kocsimhoz érve, az anyósülésre dobáltam minden cuccomat, majd a gázba tapostam és La Push felé hajtottam. Egyből Samék házához vitt az utam és nagyon reméltem, hogy otthon van. Beálltam a felhajtóra. A ház melletti tölgyön lett kiépítve Sam gyerekeinek egy faház. Jensen és Jordan, ahogy meghallották az autó hangját, azonnal lemásztak. Jordan, a kisebbik Uley, rögtön elém szaladt. - Sziaaaa, jössz jáccani, lécciiii. - Aztán Jensen is csatlakozott hozzánk. - Hűha, pöpec kis járgány – simított végig a pár hónapja ajándékba kapott autómon.

- Köszi, én is nagyon szeretem. Jordan, most nem lehet, majd máskor – hajoltam le hozzá, hogy kiengeszteljem egy puszival, mert szegénykémnek nagyon sírásra állt a szája és igaza van, hiszen meg sem tudom mondani milyen régen voltam már náluk egy kicsit játszani -, igazából az apukátokhoz jöttem.

- Apa a tacsánál van – Jordannél, ez a tanácsot jelenti, de mit kereshet ott Sam, tudtommal semmi olyan ügyünk nincs, ami miatt a tanács elé kéne járulnia -, mejt oda akajnak adni a jossz bácsiknak, de apa eszt nem akaja engedni. - Jensen, hirtelen meglökte kisöccsét, aki ettől majdnem felborult – Mi van? - Jordan a szájához kapott, majd suttogva hozzátette: – De ez tiiitok, nem mondhatod ej senkinek.

Emilyre pillantottam, aki még csak most jött ki, mivel nehezen mozog, ugyanis mindenórás a harmadik Uley-val. - Sajnálom – tátogta, mikor már a kocsiban ültem.

Ezt nem hiszem el, mit képzelnek magukról? Az én életem, nem adhatnak csak így az ellenség kezére. Vagy mégis? Nem, az nem lehet! Amilyen gyorsan csak tudtam, a tanács épületéhez hajtottam, majd amint leparkoltam, már ki is pattantam az autóból. Dühömben kopogás nélkül kivágtam az ajtót, és mielőtt engedélyt adtak volna rá, elkezdtem kiabálni.

- Mit képzelnek magukról? Komolyan azt hitték, hogy csak ilyen simán az ellenség kezére adhatnak? Felejtsék el! Míg csak élek és az erőmből telik, harcolni fogok, és nem érdekel, maguk mit akarnak. Nem fogok fejet hajtani sem a maguk, sem pedig mások akaratának!

- Először is nyugodj le – nézett rám az elnök -, másodszor pedig, mivel quileute származású vagy és a törzshöz tartozol, és minthogy a rezervátumot mi irányítjuk, ahogy a farkasokat is, a döntésünk ellen semmit sem tehetsz, amennyiben mégis ellenkeznél, utasítjuk az alfádat, ha kell, adja parancsba, hogy önként és dalolva menj a vérszívókhoz – ült ki egy elégedett vigyor a tanács elnökének arcára.

- Először is – ismételtem meg őt – nekem sem Sam, sem pedig Jake nem parancsol, bármennyire is próbálkoznak, másodszor, ha csak ettől függ a dolog – mentem közelebb az asztalhoz, majd rátámaszkodtam, hogy kellő közelségből halhassa,amit mondani készülök –, megtagadom a származásom, és öt percen belül, még a rezervátum területét is elhagyom. - Az eddigi elégedett vigyor, ami az elnök arcán csücsült, pillanatok alatt lefagyott. Mikor látta, hogy komolyan gondolom a dolgot, megragadott a karomnál fogva.

- Ezt nem teheted – próbált rám hatni szigorú tekintettel, még mindig karomat szorongató kezéhez nyúltam, majd egy határozott mozdulattal az asztalra helyeztem, közben azért egy kis nyomást gyakoroltam rá, hátha végre leesik neki, kettőnk közül ki az erősebb. Arra természetesen ügyeltem, hogy ne törjem el, viszont jó pár napig látszani fog neki a zúzódás nyoma. Mivel, én ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést, sarkon fordultam, de még mielőtt elhagytam volna a helyiséget, figyelmes lettem a hátam mögött helyet foglaló személyekre. Most vált világossá számomra, hogy nem csak a két alfa, de rajtuk kívül páran még itt vannak. - Remek, szóval mindenki tudott róla, kivéve engem. - Jobban szemügyre vettem a társaságot, akik döbbent arccal figyeltek. A szemem megakadt a hátsó soron, ahol nem más, mint a bátyám és Seth foglaltak helyet. - Ezt nem hiszem el, hiszen azt mondta szeret, most meg odaadna a Volturinak? Úgy tűnik, mégsem ő az a férfi, akire vártam. - Olyannyira dühös lettem, hogy féltem a tanács előtt fogok átváltozni, ezért elkezdtem kifelé rohanni. Sikerült úgy bevágnom az ajtót kijövet, hogy az tokostól szakadt ki a helyéről.

Kockázatosnak tűnt autóba ülnöm, így Cullenékhez az utat, már farkasalakomban tettem meg, legalább kicsit kiszellőztetem a fejem. A határnál kicsit lelassítottam, hogy még egyszer utoljára visszapillantsak szeretett otthonomra, aztán már más nem számított, csak a jövő.

Hiába voltam állati énemben, nem járt más a fejemben csak az, hogy elárultak. Nem is a tanács döntése fájt, hanem az, hogy ezt a bátyám és a szerelmem, csak így, szó nélkül hagyta. Szemem szúrt, torkom égett a bent tartott könnyektől. Fogalmam sem volt, mennyi előnyöm lehet a falkával szemben, mert biztos voltam benne, hogy utánam jönnek. Mielőtt a Cullen házhoz értem volna, az egyik fa mögé bújtam, hogy felöltözzek, majd sietve rohantam fel a lépcsőn. Akkora erővel csaptam be az üvegajtót, hogy az hangos csörömpöléssel törött ezernyi darabra. - Mi a jó büdös...már az ajtók is ellenem vannak? - Rohantam a nappaliba, mivel a szagok alapján biztos, hogy valamelyik Cullen itthon volt.

Rosalie emberi léptekkel közeledett felém, mögötte Emmettel. - Mi a fene ez az égzengés? Mi történt az ajtóval? Te miért vagy ennyire zilált? - Néztek rám mindketten.

- Hol vannak a többiek? Az ajtót sajnálom, majd kifizetem.

- Alice és Jasper vadásznak, a lányok vásárolni vannak, Edward éppen Carlisle-lal van a kórházban, mi is éppen oda mentünk, hogy megnézzük a kicsit. Te miért nem vagy ott? Áruld már el, miért nézel ki úgy, mint akit kergetnek.

- Mérges voltam és csináltam egy oltári hülyeséget, vagyis kettőt. Én...én megtagadtam a származásom, és elhagytam La Push-t. A falka egy része pedig ide tart.

- Mit értesz azon, hogy megtagadtad, és miért tetted? - kérdezte Emmett.

- Itt is vannak – jelent meg az ajtóban - legalábbis ami megmaradt belőle - a két alfa -, kérdezd meg tőlük.

- Amanda, az egészet félreérted, mi nem akarunk a Volturinak adni, illetve igen, de csak csali lennél. Van egy tervünk, amiről a tanács nem tud, a dolog még nagyon kezdeti szakaszban van, ezért sem szóltunk neked, viszont ha sikerrel járunk nem lesz gondja senkinek a Volturival többé. Azt sem értem, hogy jöttél rá, hiszen titoktartást parancsoltunk mindenkinek. - Érdeklődött Sam, ám sem ő, sem Jake nem jöttek beljebb, mikor Rosalie a háta mögé tolt, majd támadó állásba állt. Rendkívül jól esett, amit Rosie tett, de nem féltem a fiúktól, mert tudtam, hogy semmi esetre sem fogna bántani fizikailag, az érzelmi rész már más kérdés volt, legalábbis innen nézve. - Szeretnénk ezt veled nyugodt körülmények között megbeszélni, ha lehet. - Hatalmasat sóhajtottam, majd kiléptem Rosalie háta mögül, viszont nem állt szándékomban könnyen adni ezt a beszélgetést.

- Áruld már el, te mint alfa, illetve ti, komolyan végignéztétek volna, ahogy a tanács átjátszik a Volturi kezére? Mi ennyire fontos a tanács számára, hogy ilyen könnyen belemennek abba, ami az életembe is kerülhet? - kérdeztem őszintén, mindkét előttem álló férfitól, miközben kint hangos vonyítások hallatszottak. Felismertem a bátyám és Seth hangját is, csak azt nem értettem, hogy a kérdéssel, vagy a mindjárt elhangzó válasszal nem értenek egyet, ahogy őket ismerem, meg merem kockáztatni, az utóbbi lesz a nyerő.

- A tanácsot nem más, mint a hatalom érdekli. Bynard, egy kapzsi ember, őt nem érdekli más, csakhogy mások felett uralkodhasson. Azt hiszi, attól, hogy pénze van és a városból települt vissza, már mindent megtehet. Azt tudom, hogy a mi szándékaink tiszták. Jake pár napja felvetette azt, hogy mi lenne, ha nem kéne folyton tőlük rettegnünk, vagyis inkább attól, mikor jönnek el érted, ezért arra jutottunk, valamilyen módon elpusztítjuk az egész bagázst.

- A Volturit, kutya? Elment az eszetek, hiszen ellenük esélyetek sincs, bármit tesztek, annak csak a ti halálotok lehet a vége. - Csatlakozott a beszélgetésbe Alice.

- Látjátok, ezért mondtuk, hogy a terv még nagyon kezdetleges, mivel közvetlenül a tanács után hozzátok jöttünk volna, mert szeretnénk a segítségeteket kérni ebben a kényes ügyben. Hiába bővült jócskán a falka, és adtuk át a tőletek tanult tudásunkat, Bella és Jasper, meg persze Edward, plusz a ti harci tudásotok nélkül nem érünk semmit.

- Értem, értjük a dolgot – mutatott körbe Jasper -, viszont ezt előbb a többiekkel is meg kell beszélnünk, hiszen már van olyan tagja is a családnak, aki egyáltalán nem jártas semmilyen harci oktatásban – nézett Jazz Jake-re, aki erre sóhajtott egyet. - Kérünk egy kis időt, hogy megvitassuk a dolgot. Felvettétek már a kapcsolatot a Volturival? Mikorra várhatóak?

- Rendben. Igen felvették, a pontos dátumot még nem egyeztették, de a Volturi egy hónap haladékot adott arra, hogy átadjuk nekik Amandát. Így maradna időnk felkészülni minden eshetőségre.

- Megértettem, még ma átbeszéljük a dolgokat és holnap reggel megüzenjük Quillel a döntésünket. Így jó?

- Tökéletes és köszönjük. - Jasper, kikísérte Jake-et és Samet, eközben én felmentem a szobámba, ha mindenki hazaér lemegyek, de addig senkivel sincs kedvem beszélgetni.

Több dolog is átfutott az agyamon ez idő alatt. Két lehetőségem van, az egyik, hogy megszököm, és ezzel le lenne a gond minden velem kapcsolatos dologról. A másik, hogy maradok, viszont akkor fejet kell hajtanom a tanács akarata előtt, amihez nem igazán volt kedvem. Persze az is benne van a pakliban, ha elmegyek a Volturi sokkal nagyobb pusztítást végez, mint eredetileg tervezi. Most komolyan azon gondolkozom, hogy megszökjek vagy maradjak? Hát nem alapvető, itt vannak a szeretteim, így nem maradt más esély, fel kell vennünk a kesztyűt Aro és hada ellen.

Teljesen ki is ment a fejemből, hogy a nagy ablakom nyitva van, ezért mikor egy puffanást hallottam, azonnal leugrottam az ágyamról és támadó állást vettem fel. - Hé...hé, csak én vagyok az – mosolygott Seth -, mi a baj? - Ölelt meg kedvesem. Abban a pillanatban boldog voltam, aztán eszembe jutott az előbbi és az, hogy most már így kell élnem legalább egy hónapig. Nincs kedvem folyton a hátam mögé pillantani, nehogy elkapjanak.

- Semmi, csak az előbb már azon gondolkoztam, hogy jobb lenne, ha elmennék, viszont most itt vagy és így már biztonságban érzem magam. - Bújtam még jobban hozzá.

- Én el akartam mondani, de Sam megparancsolta, hogy egy szót sem senkinek, főleg neked. Tudom, hogy nem hiányzott most ez neked, pláne az érettségi előtt, de ha biztonságban akarunk tudni, nincs más lehetőség. Kell lennie valaminek, amivel térdre lehet kényszeríteni a Volturit.

- Van is, de ahhoz kellek én és egy félvér vámpír, na és persze a gyerekeink. - Felnéztem és Seth eltorzult arcával találtam szembe magam. Ő se, és én sem arról álmodtunk, hogy egymás nélkül éljük le az életünket, de jelenleg más esély nincs, csak ez. - Sajnálom, tudod mennyire szeretlek ugye? - Nyomtam csókot ajkaira.

- Persze, tudom, csak nehéz elfogadnom, hogy még egy picike reményünk sincs a közös jövőre. - Seth leült az ágyamra, majd ölébe húzott. - Nagyon hiányoztál! - Pont úgy helyezkedtem, hogy Seth-el szembe legyek. Kis erőszakot alkalmazva kényszerítettem Seth-et, hogy elfeküdjön az ágyamon, majd fölé hajoltam, és hevesen csókolni kezdtem. Végig simítottam felsőtestén, és mikor nem figyeltem, Seth kihasználva a kínálkozó alkalmat, hirtelen megfordította a helyzetet, így én kerültem alulra. Nem voltunk képesek betelni egymással, viszont ennek nagy sajnálatunkra mégis vége szakadt, mikor Emmett kopogása megzavart minket. Természetesen egy hatalmas vigyorral tolta be nagy fejét az ajtón.

- Helló prüntyőkéim, megjött a család, így ha nem nagy gond, ezt a kis incselkedést abba kéne hagynotok egy kis időre. Lesz még időtök jobban egymásnak esni, ha letudtuk ezt a kis bunyót a Volturival. És megnyugodhattok, akkor már én fogok vigyázni arra, nehogy megzavarjon titeket bárki is. - Ezért egyszer megölöm Emmettet, vagy ha azt nem is, nagyon megverem, az már egyszer biztos. Csak tudnám mit élvez abban, ha a másikat zavarba hozza.

A megbeszélés mint, ahogy az szokott is lenni, az ebédlőasztalnál folyt. Mi éppen akkor értünk le, mikor Jasper a többieket világosította fel a tényállásról. Miután Jazz mindent elmondott, hosszú hallgatás következett, amit végül Esme tört meg.

- A tanácstagok elmebetegek ez nem is kérdés, már meg ne haragudjatok – pillantott ránk, mire én legyintettem, hiszem mélyen egyetértettem vele -, viszont Sam és Jake nincs tisztában azzal, mekkora fába vágják a fejszéjüket. Mióta itt jártak, eltelt, majd' nyolc év, mit vártak, hogy a Volturi azóta nem növekedett, és Aro nem szerzett maga köré még több különleges képességű vámpírt? Azt sem tudjuk, mivel állunk pontosan szemben. Nessie nem elég képzett és Mandy sem, szerintem butaság lenne belevágni, a Volturi ellen egyszerűen nem győzhetünk. - Furcsa volt számomra Esme kirohanása, mégis nagyon jól esett, hogy újra fellángoltak benne az anyai ösztönök.

- Akkor, mi legyen, szavazzunk? - kérdezte Emmett.

- Felesleges, ha úgy döntötök beleegyezünk, természetesen veletek vagyok, de remélem tudjátok, hogy nagy őrültség, amire most készülünk. - Azzal Esme, már ki is vonult az ebédlőből, Carlisle pedig utána. Mivel más dolgunk nem volt ezzel kapcsolatban, Seth még a kijelölt reggeli időpont előtt elvitte a hírt Samnek. Nessie és én nyugovóra tértünk, míg a többiek próbáltak rájönni, mi lenne a legjobb stratégia. Az utóbbi két nap feltűnően zökkenőmentesen ment, már csak az érettségi volt hátra mindkettőnknek. Jasper azt tanácsolta először legyünk túl az érettségin és az ezzel járó cécón - bizonyítvány osztás -, utána belekezdhetünk Nessie-vel együtt a gyakorlásba.

Az érettségi kiosztásának reggele:

- Alice, ne már, ezen a szoknyán több a fodor, mint egy menyasszonyi ruhán. Én ezt nem veszem fel. Ki fognak röhögni, ha így beállítok az érettségire - kiabáltam ki a gardróbból. Komolyan úgy néztem ki ebben a szerelésben, mint egy túl cicomázott hálaadásnapi pulyka, és, ahogy a másik szobából hallottam kiszűrődni a hangokat, Nessie sem állt a helyzet magaslatán. - Nem vehetnék fel csak egy sima fekete nadrágot, hiszen a köpeny alatt egyébként sem fog látszani ez a borzadály, amit rám aggattál. - Léptem ki fintorogva.

- Egyszerűen gyönyörű vagy! Figyeld csak meg, hogy fognak irigykedni rád a többiek. - Igazgatta a felsőmet Alice.

- Mondom, hogy köpeny lesz rajtunk, szóval semmi értelme ennek a sok baromságnak. - Tettem csípőre a kezem.

- Igaz, hogy akkor rajtatok lesz az a valami, de utána a bulin már csak leveszitek. - Hirtelen felpillantottam, de Alice csak a ruhával volt elfoglalva.

- Milyen bulin? - tettem fel a kérdést, bár a választ valahol már sejtettem.

- Hát a ti bulitok, meghívtuk jó pár osztálytársatokat, sőt még MaryAnn, Leslie és a pici is itt lesznek, így végre megtörténhet a várva várt kibékülésetek. - MaryAnn tényleg békülni akar, igaz, biztos nem küldött volna sms-t, ha másképp gondolná, vagy mégis, és egy újabb jelenetre számíthatok tőle, mikor ismét beolvas, aztán közli, hogy többé nem vagyunk barátok? Nagyot sóhajtottam, mert reméltem ez a nap csodás lesz és semmi sem jön közbe.

Szóltam Seth-nek, hogy mielőtt a sulihoz mennénk, szeretnék elmenni anyáék sírjához is. Apa mindig arról álmodott, hogy láthassa, amit átveszem az érettségimet, ha már a fiának nem adatott meg ez a dolog. A jegyeim alapján két helyre is felvettek, így eldönthetem, hogy orvos vagy ügyvéd akarok-e lenni, ha egyszer véget ér ez a rémálom.

Lementem a földszintre, ahol Seth már teljes harci díszben várt rám, volt egy olyan érzésem, hogy ő sem éppen önként és dalolva vette fel a ruháját. - Gyönyörű vagy! - Lépett közelebb hozzám, majd kis pille puszit nyomott arcomra, nehogy elrontsa a sminkem.

- Köszönöm! Te is jól nézel ki! - Mivel, engem nem igazán érdekelt a rajtam lévő vakolat réteg, egy hosszú és szenvedélyes csókba forrasztottam össze ajkainkat.

- Na, de kérem, hát itt gyerekek is vannak. - Jött le Emmett, szerencsétlen unokahúga szemét befogva. - Emmett bácsi, engedj már el, hidd el, láttam már ennél durvábbat is, kérdezd csak meg anyáékat. - Nem tudtam Ness, miről beszél, de úgy éreztem, ehhez nekem nincs is semmi közöm, viszont arra gondoltam, egy életem, egy halálom, most valahogy kibabrálok Emmettel, ám nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. A kezemben lévő táskát teljes erőmből Emmett felé dobtam, ami végül nem őt – mivel a nagydarab maci elhajolt -, hanem Nessie-t találta fejen.

- Jézusom, Nessie, ne haragudj – rohantam oda -, nem téged akartalak eltalálni. Jól vagy? - kérdeztem, miközben a fejét vizsgálgattam. Szerencsére elég kemény feje van, így nem látszott rajta semmi.

- Persze, spongyát rá, viszont te ne vigyorogj, mert beköplek Rosie néninek, hogy megint nem hagyod Mandyt. - Láss csodát Emmett arcáról másodpercek alatt eltűnt az előbbi vigyor és sértődöttség vette át a helyét.

- Jól van na, nem igaz, hogy veletek már viccelni sem lehet. Kezdtek befásulni, ahogy a többiek - brummogta, miközben a veranda felé vette az irányt. Hatalmas nevetésben törtünk ki, ami alig akart csillapodni.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdeztem még egyszer Nessie-től.

- Persze, menjetek csak nyugodtan, engem Jake visz és majd ott találkozunk. - Hessegetett minket kifelé az ajtón. A lépcsőn lefelé menet a még mindig magában dörmögő Emmettel is szembetalálkoztunk, majd beültünk Seth autójába és elhajtottunk a temető felé.

Megkértem Seth-et, hogy várjon meg az autóban, mert egy kicsit egyedül akartam lenni a szüleimmel. Könnyen felismerhető volt a fa, ahova a szüleimet temették, mert míg én és a bátyám nem tudtunk kijönni, addig Leah mindennap eljött, hogy új virágot hozzon nekik. Letérdeltem a földre, amit ha Alice most látna biztos jól leszidna, viszont ez most egy cseppet sem érdekelt. - Szia, Anya és Apa! Látjátok, eljött ez a nap is, amit annyira vártatok. Apa, képzeld sikerült, bejutottam mindkét egyetemre – mosolyodtam el, miközben a könnyeimet töröltem le az arcomról -, szerettem volna, ha ti is tudjátok. Nagyon hiányoztok, de remélem egy sokkal szebb helyen vagytok most! Azért is jöttem ki most, mert ha nem jön össze, amit Samék elterveztek, akkor többet nem lesz alkalmam elmondani, hogy mennyire szeretlek titeket! - Felálltam, majd elhelyeztem a földön azt a csokrot, amit magammal hoztam. Visszasiettem az autóhoz, majd nem maradt más hátra, csak, hogy átvegyem a bizonyítványomat.

Éppen kezdésre estem be, mert nem figyeltem, hogy mennyi idő ment el, míg a temetőben voltam. Elfoglaltam a helyem, ami Nessie mellett volt, majd vártam, hogy szólítsanak. A névsorban én voltam az első, és mikor felmentem a színpadra hatalmas üdvrivalgás fogadott. Körbenéztem, furcsa érzés volt itt állni, viszont még furcsább volt ennyi indiánt a sulinkban látni. Láttam a bátyámon, hogy mennyire büszke rám, és talán mintha egy könnyet is elmorzsolt volna, bár ha rákérdezek biztos le fogja tagadni. Három névvel később ez az üdvrivalgás, ismét megismétlődött, mikor Nessie nevét mondták és átvette a bizonyítványát.

Hazafelé az úton, már Edward és Bella hozott minket, mert a fiúknak előre kellett sietni Alice parancsára. Már a bekötőút elejétől hatalmas lampionok voltak kiaggatva, amiről biztosra vettem, hogy mikor elindultunk még nem voltak itt. A fák színes szalagokkal voltak „felöltöztetve”, a házról nem is beszélve. Mikor beléptünk, mintha egy teljesen más épületbe érkeztünk volna vissza. Mindenhol ételek és italok, az ebédlő asztalán pedig két hatalmas torta várt minket. Alice tényleg kitett magáért, pedig a jelenlévők egy része – természetesen Cullenék -, még csak belekóstolni sem tud semmibe. Mindenki itt volt, az egész falka, plusz a jegyeseik vagy barátnőik, és a barátaink, sőt még Emily is, amiért nagyon tiszteltem őt, hiszen ekkora hassal én már régen, még csak közlekedni sem lennék képes, míg ő ide-oda sürög-forog a tálcákkal. MaryAnn és Leslie is tiszteletét tette a picivel együtt. Még nincs egy hete, hogy nem láttam ezt a kis csöppséget, máris rengeteget változott. MaryAnn megengedte, hogy egy kicsit a kezembe vegyem, aztán megkért, hogy ha lehet, vonuljunk félre, mert beszélni szeretne velem.

- Figyelj, tudom, hogy bunkó voltam az elmúlt pár hónapban – kezdte -,de csak remélni tudom, hogy megbocsájtasz, amiért ennyire hülye voltam. Sajnálom! Tudtam, hogy őszintén mondja, így nem is húztam tovább az időt, hanem gyorsan megöleltem.

- Ajánlom is, hogy többet ilyen ne legyen. - Nevettem el magam. Mikor már mentünk volna vissza a többiekhez, még visszahúzott.

- Figyelj, én tudom, hogy csúnya dolgokat vágtam a fejedhez, de ha szépen megkérlek lennél Steven keresztanyja?

- Komolyan? - néztem fürkészve, mire ő bólogatott. - Persze, nagyon szívesen! Köszönöm! - Öleltem meg újra, majd most már tényleg visszamentünk a tömegbe.

A MaryAnn-nel való beszélgetésünk után madarat lehetett volna fogatni velem, semmi sem ronthatta el a kedvem, legalábbis addig a pillanatig azt hittem. Egyszer csak hatalmas csörömpölésre lettünk figyelmesek a konyha felől, majd Alice kiabálására. Mint kiderült, Emilynél megindult a szülés, Carlisle azonnal felvitte a dolgozószobájába, mi pedig megköszöntük a részvételt minden osztálytársunknak a bulin. Kevesebb, mint tíz perc múlva, a ház újra üres volt. Nem volt rajtunk kívül más csak Cullenék és a farkasok. Sam is felment, hátha segíteni kell valamit, bár Carlisle és Edward mellett, valószínűleg felesleges volt ott lennie, mert segédkezni semmiben sem tudott. Elég hosszú ideig nem történt semmi, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek egy kicsit a folyópartra kiszellőztetni a fejem. Szóltam Nessie-nek, ha bármi van, csörögjön rám, mert a telefonom nálam lesz, és amilyen gyorsan csak tudok, jövök.

Lesétáltam a folyóhoz, majd leültem az egyik kőre. Nagyon kellemes volt, ahogy a meleg szél fújta az arcomat. Nem tudom mennyi idő telhetett el, talán egy óra, mert elkezdett sötétedni, mikor pittyegett a telefonom, azonnal megnéztem. Nessie volt az. Végre megszületett a baba, egy egészséges kisfiú, mit is vártam Saméktől? Hirtelen egy ismerős bűz csapta meg az orrom, rögtön tudtam, hogy idegenek járnak erre. Elbújtam egy fa mögé, majd farkas alakot öltve, a szag irányába kezdtem futni. Meg is találtam a forrását. Egy idegen vámpír támaszkodott az egyik fának, mintha várna valakire, mondjuk éppen pont rám. Közelebb osontam, majd lelapultam és ugrottam. Szerencsétlenségemre, a vámpír észrevett, majd megfordulva elkapott és letepert. Eltörte egy-két bordám, amitől a földre kerültem, majd egy éles szúrást éreztem a bal lábamnál, aztán elsötétült minden.

Kába voltam, nem igazán tudtam hol vagyok, az az egy biztos, hogy valakik vannak körülöttem, mert beszélgetést hallok. Próbáltam felemelni a fejem, de olyan erős volt az a valami, amit beadtak nekem, hogy ahhoz sem volt erőm, a szemem kinyissam. Néhány hangfoszlányt azért sikerült kiszúrnom. Hallottam többek között a „Mester, végre, ideje volt már, és a büszke lesz ránk szavakat”.

Valami fémes dolog volt alattam, aztán hangos zúgás hallatszott, ekkor viszont már nem hallottam semmilyen beszélgetést. A következő pillanatban éjszaka lett, és egy nagy terepjáróban voltam, vagyis egy ketrecben, ami az autón volt. Valami nyakörv is volt rajtam, bár nem tudom, hogy az miként és hol került rám. Az autó hirtelen megállt, majd akik idáig hoztak, kinyitották a ketrec ajtaját, láncot akasztottak a nyakörvre és akaratom ellenére leráncigáltak a kocsiról. Mivel igyekeztem ellenállni nekik, az egyikük olyan erősen ütött meg, hogy eltörte a lábam, ezért úgy döntöttem, inkább a könnyebbik utat választom és velük megyek. Nagyon fájt a lábam, de nem mutattam.

Bevittek egy kis sikátorszerűségbe, majd egy nagy termen át egy kis alagútba, onnan egy közepes méretű szobába, ahol egy vámpírnő és egy embernő várt. A vámpír valahonnan ismerős volt, de nem tudtam honnan, ám mikor megszólalt, végre rájöttem.

- Na, te korcs, változz át, aztán itt ez a ruha, vedd fel! - A lány nem volt más, mint Jane, akiről már olyan sokat hallottam. Először nem akartam engedelmeskedni, ezért úgy döntött megmutatja mekkora ereje is van. Olyan fájdalom kerített hatalmába, mint még soha, ha tudtam volna beszélni, biztosan a halálért rimánkodom, de jelenleg más nem volt csak a vonyítás. Mikor megértettem, nem érdemes vele packázni, visszaváltoztam emberi alakomba, majd felvettem az ócska vászon valamit, amit ő ruhának nevezett az előbb. Érdekes volt a nyakörv, mert ahogy kisebb alakot öltöttem az is összement.

Miután mindennel megvoltam, Jane is egy láncot akasztotta a nyakamba, majd behívott még két vámpírt, akik ugyanezt tették, aztán kivezettek a szobából. Végig lehajtott fejjel mentem, mert képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg velem történik. Mikor végre odaértünk úti célunkhoz, kinyitották előttünk az ajtót, és Jane diadalittasan vonult be velem a terem közepére.

- Mester, had mutassam be neked azt a korcsot, akire már oly régóta vágysz. - Húzott egyet Jane a láncon, mire én térdre rogytam, a törött lábam egyre jobban lüktetett, de egy szó sem hagyta el a számat.

Aro kaján vigyorral az arcán felállt a székéből, majd néhány lépcsőfokon lesétálva, felém tartott. Megállt előttem, pont úgy, ahogy álmomban is. - Üdvözöllek körünkben, jobb lesz, ha megszokod a környezetet, mert mostantól ez lesz az új otthonod. Továbbá, ahhoz is szokj hozzá, hogy a parancsaimat követed, mert ha nem, könnyen megbánhatod. - Vigyorgott tovább.

Nem bírtam tovább, ezért kikelve ordítottam el magam - Nem félek magától! -, miközben próbáltam felállni.

Vámpír gyorsaságával, olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem magamon a leheletét, majd miután megnézett magának, megnyalta száját és rideg hangon közölte. - Majd fogsz!