Sziasztok!
Végre megérkezett a legújabb fejezet:) Igyekeztem esemény dússá, és érdekessé tenni a fejit, remélem tetszeni fog Nektek! Szeretném tudni a véleményeteket, akár jó, akár rossz. tudnom kell, mit változtassak meg, és mi maradjon. Jelen pillanatban még van lehetőségetek beleszólni a történet alakulásába, mert lesz még pár fejezet. Május 30. - án volt egy éves a blog, nagyon szeretném megköszönni Nektek, hogy ilyen sokáig kitartottatok/kitartotok mellettem, pedig ebből az időszakból pár hónapig nem igazán voltam aktív, amit nagyon sajnálok:'( Beától kaptam egy új fejlécet, ami szerintem csodás lett, és azonnal ki is teszek:) Nagyon szépen köszönöm Neki!
Puszi:)
Carly
Váltott szemszög:
/Mandy szemszöge/:
Már ötödik napja vagyok Volterra kastélyának rabja.Vendéglátóim szerint az egyik legszebb celláját kaptam, bár ahogy körbenézek mind ugyanolyan. Most délután három óra felé járhat az idő - ezt a nap állásából tudom csak megállapítani, de nem biztos, hogy pontos - ami azt jelenti, hogy mint az elmúlt négy napban is, körülbelül tíz perc múlva megjelennek ketten az őrségből, majd Aro, Caius és Marcus színe elé visznek. Ahogy már megszoktam, Aro ismét felteszi ugyanazt a kérdést, amire megint csak nemmel felelek, aztán az engem láncon tartó őrökre parancsol, akik - mint eddig minden alkalommal - úgy kezdenek el rángatni és ütni-vágni, akár egy rongybabát. Átváltozni esélyem sincs, hogy legalább védekezzek, mert vagy Sergej - ő volt az, aki egyszer sakkban tartott saját szobámban, és majdnem megerőszakolt - blokkolja a képességem, ha mégsem, akkor adnak egy olyan injekciót, amit az elrablásomkor kaptam. Aro kedvenc csatlósa, Jane is előszeretettel kínoz addig, míg eszméletlenül össze nem esem. Miután félholtan visszaráncigálnak a cellába, hívnak egy orvost, aki minden sérülésemet ellátja - ha kell újra eltöri a már forradásnak indult csontokat, természetesen fájdalomcsillapító nélkül -, majd teljesen magamra hagynak. Naponta egyszer kapok valami ételnek nem mondható akármit, és egy kis vizet. Jelenleg a remény tart életben, mert másom nincs. Reménykedem abban, hogy bátyám és Seth minél hamarabb kiszabadítanak innen.
Első találkozásunkkor rettenetesen felidegesítettem Arot, illetve inkább az a tény, hogy ahogy Bella fejébe, úgy az enyémbe sem lát bele. Tegnap viszont már nem haragot, hanem kíváncsiságot véltem felfedezni a szemeiben, mintha várna valamire.Talán arra, hogy mikor vésődöm be valamelyik udvarbeli vámpírba? Ha igen, akkor nem ismeri a teljes jóslatot, mivel eddig egyetlen félvér vámpírral sem találkoztam. Akiket itt láttam, mind teljes értékű vámpírok voltak.
Ahogy vártam, már itt is voltak értem az őrök. Feltűnt, hogy mindig mások, most Felixen és Alecen volt a sor. Miközben próbáltam felállni, úgy néztek rám, mint a véres rongyra, látszott rajtuk, hogy undorodnak tőlem. Nagy küzdelmek árán sikerült a törött lábamra állnom, miközben ők szó nélkül akasztották a nyakamban lévő nyakörvre a hozzá tartozó láncot, hogy mint egy kutyát elvezthessenek a nagyterembe. Mire odaértünk, Felix kétszer-háromszor belém rúgott, hogy menjek gyorsabban, ám ez törött lábbal igen nehézkesnek bizonyult, ezért lassú tempóban tovább cammogtam.
A nagyteremben, ahogy már megszoktam, mindenki ott volt, naná, hiszen senki sem akar lemaradni a megkínzásomról. Ismét a terem közepére kísértek. Aro, mint mindig most is, úgy ült ott, akár egy király, mellette pedig két testvére, bár ha nem tudnám kik ők, inkább nézném őket is csatlósoknak.
Aro rám emelte tekintetét, majd nagy levegőt vett - amire semmi szüksége nem volt, de ez is a műsor rész nála. - Tudom, hogy folyton ezzel nyaggatlak, de muszáj újra megkérdeznem. Hogy döntöttél, csatlakozol önként hozzánk?
- Mint már mondtam, ezelőtt négy alkalommal is, a válaszom nem. - Pontosan tudta, hogy ez lesz a válaszom. Vártam, hogy megkapjam az első ütést valahonnan, de nem történt semmi, ezért felnéztem, most egyáltalán semmi sem mutatott arra, hogy dühös lenne, mint az elmúlt napokban, sőt mintha a szája szegletében egy mosoly jelent volna meg. Felállt, majd tőle nem megszokott emberi tempóban lépdelt felém, hogy pontosan előttem álljon meg.
- Biztos vagy benne? - Nézett rám, még mindig vigyorogva.
- Igen! - jelentettem ki határozottan.
- Hát jó, rendben akkor nem kínozlak tovább, úgysem éri meg, inkább most az egyszer nagylelkű leszek és elengedlek - ezt a lépését már végképp nem értettem, kellett lennie még valaminek a háttérben -, de előtte - nahát jól gondoltam, tényleg tartogat számomra még valamit, amivel megkínozhat, de nem érdekel, annál nem lehet rosszabb, mint amit az elmúlt pár napban kellett elszenvednem tőle -, még had mutassam be neked a fiamat - mutatott az ajtó felé -, Adam Volturit.
Egy magas barna hajú férfi lépett a nagyterembe, bőre hófehér volt, szemei vörösen izzottak. Az öltöny és az ing tökéletesen állt rajta. Úgy nézett ki, mint aki éppen egy tárgyalásról jött. Nála tökéletesebb lényt még soha sem láttam, valószínűleg a szám is tátva maradt, mert Aro hangos kacagására lettem figyelmes. - Látom nem kell kérdeznem semmit, vigyétek vissza, a cellájába. - Ezt nem értem, hiszen azt mondta elenged, akkor most miért vet újra tömlöcbe? - Aro odahajolt Alechez, hogy súgjon neki valamit. Az egészből csak annyit hallottam, hogy "a látását". Nem foglalkoztam mással, csak Adamet néztem, képtelen voltam levenni róla a pillantásom, aztán hirtelen minden elsötétült. Legszívesebben ordítottam volna. Éreztem, hogy megrántják a láncot, majd mikor a látásom nélkül nem voltam hajlandó tovább menni, bal oldalról egy hatalmas ütést kaptam, végül elájultam.
/Adam szemszöge/:
Az a lány, úgy nézett rám, mint akit megbabonáztak. Furcsa érzésem támadt, mintha már, vagy ezer éve ismerném. Apám hosszú évek óta hozat ide fiatal lányokat, hogy bemutassa őket nekem, de eddig egyiknél sem tapasztaltam ilyen ijesztő, mégis kellemes érzést. Erről persze, apámnak nem feltétlenül kell tudnia, szerencsére a képességeim segítenek ebben. Azt mutathatom neki, amit csak akarok, vagy annak a képességét tudom birtokolni, akiét csak akarom, a tudta nélkül.
- Fiam, gyere ide, kérlek. - Hívott magához apám. Azt hiszi nem vettem még észre, hogy ezek a gesztusok, bizony okkal történnek, hiszen szeretne a fejembe látni, amit én folyton ki is használok, ezért sem kell feltétlenül tudnia mit gondolok valójában, erről a lányról. Apám társalogni kezdett velem, miközben a szobám felé sétáltunk - én félig ember vagyok, így a testemnek szüksége van a pihenésre - majd miután már azt hitte elterelte a figyelmem, megfogta kezem, de mivel nem azt kapta, amit várt, dühösen elköszönt.
Beléptem a szobámba, levetkőztem, majd a fürdőbe mentem, hogy egy forró zuhanyt vegyek. A zuhany után magamra tekertem a törölközőt, és a mosdóhoz mentem, hogy a felette lévő tükörben szemügyre vehessem magam. Az összes képességem közül az tetszik a legjobban, hogy változtatgatni tudom a szemszínemet. A legtöbben úgy tudják, én is emberi vérrel táplálkozom, pedig nem, mert jobban kedvelem az emberi ételeket. Ahogy néztem a szemeimet, azok egyik percről a másikra vörösből az eredeti színére, zöldes barnára színeződtek. Lefeküdtem az ágyamra, hogy aludjak egy kicsit, és ez idő alatt a testem regenerálódjon, de egy óra elteltével sem jött álom a szememre. Folyton az a fiatal lány jár a fejemben, és az, hogy ő mitől olyan más, mint a többiek.
Rá kellett jönnöm, mi áll a háttérben, ezért megcéloztam az alaksorban lévő egykori börtönt, ahova a lányt szállásolták. Tudnom kell, ő miben más, mint bármelyik másik lány, akivel eddig találkoztam. Azok a gyönyörű barna szemek, és amilyen áhítattal tud rám nézni. Az embert - jelen esetben félvért - teljesen megőrjíti.
A kastély összes kis zugát ismertem, így pontosan tudtam, merre kell mennem ahhoz, hogy ne ütközzek egy őrbe sem. Az egyetlen, aki akadályt jelentett, az a börtön bejárata előtt álló őr volt, de az egyik képességemnek - hallucináció okozással, elhitettem vele, hogy egy gyönyörű nő sétál el előtte, mire ő éhesen utána vetette magát - hála, ezt is gyorsan lerendeztem. Próbáltam minél halkabban beosonni, majd először csak a távolból figyeltem, aztán észrevettem, hogy még mindig rajta van Alec képessége, ezért leültem vele pontosan egy vonalba. Az ágyon ült, szorosan összehúzta magát, mintha bántani akarná valaki. Ahogy hallottam a szobámba beszűrődő beszélgetésekből, apám egyáltalán nem is kíméli szerencsétlen lányt, ami feletébb dühített. Hatalmasat sóhajtottam - bár nem akkorát, hogy ezt egy ember is észrevegye - a lány pedig hirtelen felém kapta tekintetét. Megrémültem, hiszen ezt nem szabadott volna hallania, hacsak...de az biztos nem lehet...talán ő egy farkas? Kétlem, hogy apám beengedne ide egy olyan korcsot, ám ha nem az, akkor mi? Találkoztam már farkasokkal, de azoknak a szaguk sem ilyen volt, neki levendula illata van, míg akikkel én találkoztam, inkább csak ázott kutya szaguk volt.
Közelebb hajoltam, hogy még jobban érezhessem az illatát, mire ő is megmozdult. Újfent meglepett, mert leszállt az ágyról, törött lábával - ami rettentően fájhatott neki - odabotorkált a cella ajtajához, majd leült a földre, pontosan velem szemben. Igyekeztem levegőt sem venni, nehogy még jobban eláruljam magam.
Hirtelen behunyta szemeit, majd mélyen beszívta a levegőt, végül elmosolyodott, mintha pontosan sejtené, hogy itt ülök vele szemben. Kinyitotta a szemeit, majd még mindig mosolyogva a szemembe nézett. A látása még bizonyosan nem tért vissza, mégis pontosan tudta, hogy itt vagyok. Kinyújtotta kezeit, és a cella rácsai között felém nyúlt. Meg sem mertem mozdulni. Kezét pontosan a szívemre helyezte, engem pedig mintha áramütés ért volna. Nem érdekelt honnan tudja, hogy itt vagyok, csak reméltem, ez a pillanat örökké fog tartani. Lassan érintettem meg eszeveszettem dübörgő szívem felett pihenő kezét, de ez a varázslat nem tarthatott tovább pár másodpercnél, mert az ajtó kivágódott. Alec állt aggódó tekintettel az ajtóban, és biccentett fejével, hogy rögtön kövessem. A lány felé kaptam tekintetem, kinek arcáról eltűnt a mosoly, helyét pedig a szomorúság vette át. Nem akartam elengedni, és ő sem engem, ez látszott, mégis megtette. Levette kezét mellkasomról, és hátrálni kezdett az ágya felé, ám én nem akartam csak így elengedni, megragdtam kézfejét, majd óvatosan magam felé húztam, és lágy csókot leheltem rá, miközben ő másik kezével megérintette arcomat, és felemelve fejem gyendég puszit nyomott hideg bőrömre.
Bőre forró volt, míg az enyém hideg, éppen ellentétei egymásnak, mégis mintha kis szikrák pattogtak volna a levegőben, mikor egymáshoz értünk. Alec másodszorra is visszajött, most már láttam a tekintetében, hogy nagyon dühös, így kénytelen voltam elválni a lánytól. Legjobb barátom, sőt, mondhatni testvérem egy szót sem szólt a visszafelé vezető úton, ezért azt hittem megúsztam a fejmosást, de tévedtem.
Kivételesen nem az én szobámba mentünk, hanem az övébe. - Te normális vagy? - mondta a lehető leghalkabban - nehogy más is meghallja a beszélgetésünket -, a düh mégis érződött benne. - Mi lett volna, ha nem én, hanem mondjuk Felix, Jane vagy ne adj Isten az apád találnak rád, ahogy azzal a korccsal enyelegsz?
- Szóval, tényleg farkas, akkor jól sejtettem, mert senki más nem lett volna képes meghallani a szívverésem. - Méláztam el.
- A fenébe is, Adam, hallottad, amit az előbb kérdeztem? - Nézett rám még mindig kérdőn.
- Persze, de ez a lány..... - sóhajtottam hatalmasat, mikor eszembe jutott az érintése, és a szemei.
- Figyelj, úgy szeretlek mint a testvéremet, de ezt abba kell hagynod, megértetted? Nem mehetsz le oda többet, hallod? Ha apád, rájön mi történt, nagyon megbánod. Láttad, mit tett Sergejjel, ugye nem akarod úgy végezni, mint ő?
- Ezt nem teheted, mármint értsd meg, ez a lány...én...én azt hiszem beleszerettem. Te jóval idősebb vagy nálam, mégsem találtad meg az igazit, én múlthéten töltöttem az ötvenkettőt, bár kinézetre még mindig huszonkettőnek tűnök, és végre valahára találtam valakit, akibe első látásra szerelmes lettem, nem akarhatod, hogy tudomást se vegyek róla. Sergej rosszat tett, de én nem. Az ő bűne az volt, hogy egy küldetésen túlment egy határon, de az én bűnöm a szerelem, ami nem is bűn, hanem egy ajándék. Kérlek segíts nekem, nem akarom, hogy újra szenvednie kelljen. Valahogy ki kell szabadítanunk őt onnan - mutattam lefelé, ahol a cellák vannak.
- Én nem tehetem, ha Aro ellen fordulok, akkor ki fogja megvédeni Jane-t? - kezdett visszakozni.
- Jane egy hárpia, megtudja magát védeni, ha akarja, de az a szegény lány, aki odalent sínylődik nem - förmedtem rá.
- Hé, hé hátrébb az agarakkal, és több tiszteletet Jane irányába, ő húgom és idősebb nálad, plusz még magának sem vallja be, de szeret téged, ha megtudja, hogy érzel a lány iránt, iszonyatosan mérges lesz, és végezni fog vele. - Több ember lépteit hallottuk, ezért Alec gyorsan elhadarta mondanivalóját. - Rendben, segítek, de csak egy feltétellel, ha nem csinálsz semmi hülyeséget. - Beleegyezni sem volt időm, mert kopogtak. - Szabad! - mondta Alec.
Apám, Felix, Demetri és Jane jöttek be az ajtón.
- Á, fiam hát itt vagy, már mindenhol kerestelek. Velem fáradnál, ha megkérlek? - Apám, nagyon mérgesnek tűnt, talán rájött, hogy voltam a lánynál és most meg akar büntetni, ahogy Alec mondta? Beleegyezően bólintottam, majd követtem. Mikor kifelé mentem, Jane rám mosolygott, én meg vissza, pedig a mosolyától kirázott a hideg. A könyvtár felé vettük az irányt, de apám végig titokzatosan hallgatott. Benyitott, ahol már várt minket Marcus és Caius nagybátyám. - Ülj le, kérlek! - Mutatott az egyik székre, Caius.
- Mikor apád, a gondolataidba nézet, azt látta, hogy eme lány iránt sem érzel semmit, ez igaz? - kérdezte Marcus. Valamelyest megkönnyebültem, hogy apám életben hagy, ám valami mégis zavart. Miért olyan fontos nekik ez a lány? Kell lennie valamilyen hatásos indoknak. A legnagyobb kérdés, hogy mit válaszoljak? Ha azt mondom hazudtam, apám rettentő mérges lesz, és nem csak engem, de a lányt is megöli. Másrészt, ha újra igen a válasz, van rá némi esély, hogy életben hagyják.
- Igaz - mondtam ki végül azt, amire jutottam. Caius nagybátyám, apámra pillantott, majd szája szegletében egy apró kis ördögi mosoly jelent meg, ami nem sejtetett semmi jót. A többi lánnyal sosem tudtam meg pontosan mi történt, de ha jól sejtem bácsikám nézéséből, sohasem hagyták el élve a kastélyt.
Hosszú csend állt be, és mivel úgy gondoltam, csak ennyit akartak tudni, felálltam a székből, majd a kijárat felé vettem az irányt. - Lenne itt még valami - szólalt meg apám -, pár napra el kell hagynunk a kastélyt, ezért arra gondoltam, addig sem hagyjuk őrizetlenül, mivel elég érett és megbízható vagy, én és bátyáim úgy ítéltük meg, hogy míg távol vagyunk, rád bízzuk Volterra nyugalmát. Viszont, ezt csak holnap osztjuk meg a többiekkel, most menj és pihenj le, holnaptól te leszel Volterra ura egy kis időre, ám azért lesz egy-két szabály, amit neked is be kell tartanod. Most menj! - Furdalt a kíváncsiság, mi okból engedi át nekem apám a felügyelet az otthonunk és minden itt élő felett. Talán tesztelni akar, ez nem is számít igazán, ő az apám, azt kell tennem, amit kér. Még az életemet is feláldoznám érte, hiszen ő mentett meg anyámtól, mikor az megakart ölni, ahogy rájött, milyen félvér lénynek is adott életet.
Visszamentem a szobámba, hogy lepihenjek, de két dolog nem hagyott nyugodni, az egyik ez a titokzatos lány volt, aki kitudja, miért kötődik hozzám, ahogy én is hozzá. A másik, pedig apám és nagybátyáim döntése. Nem vagyok biztos abban, hogy készen állok egy ekkora feladatra. Míg ezeken járt az agyam felvirradt, hallottam a halk lépteket, amiknek tulajdonosa Jane volt. Isten tudja miért, ez a sárkány vonzódik hozzám, pedig semmilyen jelét nem adtam annak, hogy én is így éreznék, sőt, sokszor inkább be sem megyek egy olyan helységbe, ahol ő is bent tartózkodik.
Kopogás zavarta meg gondolat menetemet. - Szabad! - Kinyílt az ajtó, és lássanak csodát, pont az a személy kukucskált be az ajtómon, akire vártam.
- Öltözz, a Mester hívat! - Jane-nek biztosan leesik az álla, ha meghallja apám legújabb ötletét.
- Szólj neki, hogy azonnal megyek. - Felkeltem az ágyból, hogy felöltözzem, mivel egy szál semmiben szoktam aludni, de Jane még mindig ott állt. - Volnál szíves kifáradni, Jane? - Grimaszolva ugyan, de megtette, ám nem csukta be teljesen az ajtót, valószínűleg úgy gondolta, majd megles, ha éppen nem figyelek oda, viszont arra nem számított, hogy ismerem már ennyire. Megfogtam az egyik párnámat, és jó erősen megsuhintva az ajtóhoz vágtam, ami végül mégis becsukódott. Természetesen, ha akarna, nyugodtan megkínozhatna, amiért ezt tettem, de mivel Aro fia vagyok, és belém van esve, soha nem bántana.
Felöltöztem fekete gúnyámba, majd elindultam a nagyterem felé. Mikor éppen nem tartózkodom a kastélyban, sokkal jobban szeretek színes ruhákba öltözködni. Innen nem messze, egy külön lakásban van az összes színes ruhám, a kedvenc színem természetesen a kék. Apám, azért vett nekem egy külön lakást, mert kíváncsi volt mennyire vagyok képes beilleszkedni az emberek közé félvérként. Szó se róla rengeteg barátom lett, ám kérdezősködni kezdtek a származásommal kapcsolatban, és sokaknak feltűnt, hogy nem változom egy idő után, így visszatértem ide, ahol már kiskoromban sem szerettem élni. Beléptem a nagyterembe, majd megszokott helyemre álltam - apám széke mögé.
Apám várt egy kicsit, majd belekezdett mondandójába. - Kedveseim, mint azt ti is tudjátok, Demetri nemrég megfigyelt egy embert, akiről úgy hittük különleges képességekkel rendelkezhetne vámpírként, nos úgy látszik csak várnunk kellett és megtörtént a dolog, ám sajnos a düh, amit érez, rendkívül fenyegető számunkra, és túl sok nyomot hagy maga után. Úgy döntöttünk, hogy pár testőr és mi hárman felkeressük ezt az ifjút, és meggyőzzük álljon be közénk, ezért Adam veszi át a helyünket. Ő fogja irányítani pár napig a Volterra falain belül lévő ügyeket. - Oldalra néztem, és azon nyomban el is mosolyodtam, mert Jane ha szótlanul is, de tajtékzott a dühtől.
A mosoly hamar lehervadt az arcomról, mikor kinyílt az ajtó, és a lányt láncokkal húzták be. Látszódott rajta, hogy az elmúlt időszakban mennyire megkínozták. Legszívesebben odarohantam volna, hogy letépjem minden láncát, és magammal vigyem egy olyan helyre, ahol többet nem bánthatja senki, már éppen mozdulni akartam, mikor Alec barátom szigorú tekintetével találtam szemben magam, így maradtam a helyemen.
Bármennyit is szenvedett már eddig szerencsétlen lány, a becsületét próbálta megtartani, mikor azt parancsolták neki ereszkedjen térdre, apám előtt. A dolgot végül Demetri intézte el, hatalmasat ütött a lány bordái közé, amitől ő azonnal a földre rogyott. - Azt mondták térdre, kutya! - súgta oda neki.
- Kedvesem, úgy döntöttem, kis ideig még vendégül látunk téged szerény hajlékunkban, de csak addig, míg meg nem érkezik érted a felmentő sereg. - Nem igazán értettem, milyen felmentő seregről beszél apám, de a lányt szemmel láthatóan megviselte az, amit apám mondott.
- Miért teszi ezt, mit ártottunk mi magának? A szüleimet már elsöpörte az útból, most a másik családommal is ugyanezt akarja tenni?
- A szüleid feláldozhatóak voltak, ám ahogy te nevezed őket, a második családoddal sokkal nagyobb terveim vannak. Kémeim úgy tájékoztattak, hogy sokat jelentesz annak a családnak, ezért ha élve akarnak viszontlátni, és a törzsed visszakapni, hát némelyiküknek áldozatot kell majd hoznia, a többiek pedig vagy túlélik vagy nem. - Nem voltam képes elhinni, hogy ezeket az az ember mondja, akire én az életemet is rábíznám. Tudtam, apám egy mindenre elszánt vámpír, de arról fogalmam sem volt, csak azért megöletett két embert, hogy fájdalmat okozzon a lánynak, és idehozassa.
Nem voltam képes tovább hallgatni apámat, ezért valamilyen ürüggyel elsiettem a szobámba, ám még el sem értem, mikor meghallottam a lány első elkínzott sikolyait. Az egész körülbelül tíz percig tartott, majd a sikolyok és a nyöszörgés abbamaradt. Fogalmam sem volt, milyen erősnek kell lennie ahhoz valakinek, hogy kibírja ezeket a kínzásokat, de aki túléli nem egy könnyen elpusztítható személy. Még hosszú órákig visszhangoztak fejemben a sikítások, sikolyok, és a nyöszörgés.
Sötétedés előtt, apám még bejött elköszönni, majd elindultak megkeresni az újszülöttet. Marcuson és Caiuson kívül vele tartott még Jane, Felix, Demetri és mostohaanyám is, a többiek itt maradtak az én felügyeletem alatt.
Mielőtt nyugovóra tértem volna, Aleckel mindent ellenőriztünk, de nem találtunk semmilyen aggodalomra utaló dolgot, ám mégsem voltam képes elaludni, valami nem hagyott nyugodni. Olyan érzésem támadt, hogy valakinek szüksége van rám, ezért Alec határozott tiltása ellenére lementem a lány cellájához. Mikor odaértem, a cella ajtaja nyitva volt, láttam ahogy Segrej éppen megpróbálja erőszakkal magáévá tenni a lányt, aki annak ellenére, hogy nem volt jó állapotban, próbált védekezni. Elborult az agyam, vámpír gyorsaságomat kihasználva egy szempillantás alatt a cellában voltam, majd megragadtam Sergejt a karjánál fogva és a cellán kívüli falhoz vágtam. Hosszú percekig harcoltunk, míg végül a saját képességét ellene fordítva, még tovább mentem, térdre kényszerítettem, majd apró cafatokra téptem. Soha nem öltem még meg egy fajtársamat sem, de ő határozottan megérdemelte. Zihálva pillantottam oldalra, végül besiettem, hogy megnézzem minden rendben van-e. A lány, talán újabb veszélyt érezve azonnal a sarokba húzódott. - Áruld el, kérlek ki vagy, és mi történt velünk ott a nagyteremben?
.JPG)
