13. fejezet: Temetés

Félúton a nappali felé menet, meggondoltam magam és inkább visszaballagtam a szobámban. Arra gondoltam, majd reggel elintézek mindent. Mindenképpen azt szeretném, ha az összes Cullen ott lenne. Egész éjjel forgolódtam, folyton azon járt az agyam, hogyan is tálaljam nekik, hogy elhagyom a házat. Hajnalban nem bírtam tovább magammal, ezért küldtem alfámnak egy sms-t, hogy reggel hozza magával Samet is. Próbáltam összeszedni minden gondolatomat, mert nem akartam hülyeségeket beszélni odalent. Álltam a szobám ajtaja előtt, nagy levegőt vettem, majd lementem a földszintre.

Mikor leértem a nappaliba, Sam és Jacob már itt voltak. Ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy a szerelmeseknél mit sem változott a helyzet, úgy látszik az a kis veszekedés komolyabb volt mint gondoltam. Nessie a szülei előtt ült a földön, Jake és Sam pedig velük szemben a másik oldalon álltak. Köztük a hatalmas kanapén terült el Emmett és Jasper, ha jól láttam valami meccset néztek. Alice és Rosalie a konyhából jöttek éppen kifelé, néhány tálcával egyensúlyozva, amik roskadásig voltak isteni finomnak tűnő ételekkel. Letették a kaját, majd ők is helyet foglaltak férjeik mellett. Esme és Carlisle a verandáról jöttek be megszakítva ezzel kinti beszélgetésüket. Helyet foglaltak az utolsó szabad fotelban. Először a doki ült le, utána az ölébe vonta feleségét. Megköszörültem a torkom, majd belekezdtem.

- Tudjátok sokat gondolkoztam az elmúlt pár napban, illetve héten történt dolgokról. Döntenem kellett néhány dologban, amik nehezek és fájóak voltak, de sikerült elhatároznom magam. Mielőtt elmondanám ezeket, meg kell ígérnetek, hogy nem hozzátok fel a „miérteket”. Megígéritek? - néztem végig mindannyiukon és bíztam a pozitív válaszban, amit meg is kaptam.

Magamban mosolyogtam, mert Rose, Emmett, Carlisle voltak azok, akik legszívesebben már most kérdésekkel bombáztak volna. Egyedül Nessie bámult kitartóan maga elé, elmerülve gondolataiba.

- Rendben, és köszönöm. Szóval, mint mondtam, sokat gondolkoztam és arra jutottam, hogy amint leérettségizem elköltözöm - tettem fel a kezem, mert láttam a megdöbbent arcokat és elnyíló ajkakat. - Még nem fejeztem be. Nem tudom hova fogok költözni csak annyit, hogy most ezt kell tennem. Viszont van még valami, amit tudnotok kell. Erre a kis időre visszaköltözöm La Push-ba, ezért is szerettem volna, ha Sam és az alfám is itt vannak. - Alfám már meg sem lepődött az elhatározásomon csak bólintott.

- Azért döntöttem így, mert egyszerűen azt már nem tudnám elviselni, ha harcra kerül a sor a Volturival - ami nagyon valószínű - bármelyikőtök is megsérüljön. Teljesen mindegy, hogy farkasokról vagy vámpírokról van szó. Valószínűleg nem hiszitek el, de túl fontosak vagytok számomra ahhoz, hogy bajba keverjelek titeket. - Ugyan nyomatékosan megkértem őket a kérdések mellőzésére, de ettől függetlenül mégis feltettek egyet, a legfájóbbat.

- Mi lesz Seth-tel? - kérdezte tőlem egy olyan „ember”, akitől a legkevésbé vártam, Jasper.

- Vele...vele, már tisztáztam a dolgokat. Jobbnak láttam, ha szakítunk, így még azelőtt kilépünk egymás életéből, mielőtt bármelyikünk szíve megszakadna. - A gombóc, ami a torkomban növekedett visszatartott könnyeim miatt, vészesen égetett legbelül, muszáj erősnek maradnom.

- Ha ezek után – folytattam tovább – valamelyikőtök megutálna, megértem. Annyi mindent kaptam tőletek, amit nagyon szépen köszönök. Két ember vonult ki a szobából nem tetszését kinyilvánítva.

Rosalie volt az, aki szavakban is kifejezte, mit gondol a döntésemről: - Komolyan nem értelek, melletted állunk mindenben, Seth is kitart a végsőkig, te pedig gondolsz egyet és a megkérdezésünk nélkül eldöntöd, mi a jó nekünk, és megfutamodsz?

- Rosalie! - csattant egyszerre Carlisle, Edward és Emmett hangja, de a tulajdonosa, ekkor már messze járt.

- Hagyjátok, hiszen igaza van, gyáva vagyok. - Vagy, inkább csak félek, nagyon félek. Felmentem ideiglenes szobámba, hogy összeszedjem azokat a cuccaimat, amiket még anno magammal hoztam. Kopogás zavart meg. - Szabad. - Bella kukucskált be az ajtón, ennek ellenére folytattam a könyveim bepakolását.

- Tudom, kérted, hogy nem kérdezzünk a miértekre, de ezt Jasper már lent megszegte, szóval? - Ült le az ágyra.

- Már elmondtam mindent, amit tudnotok kell, többet nem akarok erről beszélni. - De Bella nem úgy nézett ki, mint aki ennyiben akarná hagyni a dolgokat. - Nagyon szeretlek titeket, ezt te is tudod. Ti vagytok a második családom, ezért egyszerűen nem hagyhatom, hogy bármi bajotok essen. Érted? Azt nem lennék képes elviselni. - A szemem szúrt a feltörő könnyektől, pedig próbáltam őket visszatartani. Bella magához ölelt és vigasztalt, mint ahogy anyukám csinálta, mikor kislányként sírva felriadtam, ha rosszat álmodtam.

- Értem, de mi egymás között megbeszéltük, hogy segítünk és nem szándékozunk feladni a dolgot. A másik, amit nem értek hogy, miért szakítottál ilyen csúnyán Seth-tel? Ártott neked valamit?

- Bella tökéletes a memóriád, kérlek idézd fel a jóslatot magadban és kérdezd meg újra, amit az előbb. - Csendben volt pár percig, majd sóhajtott, felállt és kiment a szobából.

Bepakoltam az összes cuccom, majd lementem a nappaliba, ahol Sam és Jacob már menetre készen vártak. Mindenkitől elköszöntem, kivéve Alice-t és Rosalie-t, mert ők azóta sem jöttek vissza. A házból kifelé menet Nessie meglepő módon a szülei engedélyét kérte, hogy csatlakozhasson hozzánk La Push-ba. Ugyan nem volt rá semmi szükség, a srácok mégis kivették a kezemből, mind a bőröndöm, mind a hátizsákom, odavitték az autóhoz, majd betették a csomagtartóba.

Még egyszer, utoljára visszafordultam a Cullen ház felé, hogy búcsút vegyek második otthonomtól és családomtól.

Esme odajött és megölelt. - Találkozunk, holnap a temetésen - szorított meg jó erősen. Ha tudna sírni, mostanra biztos, már patakokban folynának a könnyei. Csak bólintani tudtam, mert a szavak, valahogy nem akartak kijönni a számon.

Beültünk az autóba, de az út így sem tartott tovább tíz-húsz percnél. Farkasalakban is nagyjából ugyanennyi idő, de lehet kevesebb. Leparkoltunk a házunk beállóján. Rossz volt belegondolni, hogy ezután se anya, se apa nem vár majd itthon. Nagy rá az esély, hogy Quil sem tartózkodik sokat itthon, mert neki ott van Claire. Mikor anyáék még éltek, akkor is csak éjszaka jött általában haza, de ha járőrözött, sokszor még akkor sem.

Ahogy gondoltam, bátyám most sincs itthon. Jacob és Sam behozták a cuccaimat, utánuk kullogott hátul Nessie.
Körbenéztem és láttam, hogy a konyhaasztalon még ott van, amit még anya ebédre vagy vacsorára terített. A mosogatóban felhalmozódott a mosatlan, azért jó tudni, hogy Quil legalább enni hazajár. Felmentem a szobámba, de fél füllel, még hallottam Nessie és Jake beszélgetését.

- Ha gondolod, szólj és hazaviszlek - mondta Jake gyengéd hangon.

- Köszönöm nem kell, majd apa értem jön - keményedett meg Nessie hangja.

Ahogy felértem a lépcsőn, megtorpantam a szobám előtt. Kinyitottam az ajtót és ledöbbentem, mert olyan látvány fogadott, amire egyáltalán nem számítottam.

- Hát ez meg, mi a f.... - A szobám, úgy nézett ki mintha egy II. világháborús bomba robbant volna benne. Megint éreztem az émelyítően édes illatot, mint pár napja a folyónál.

- Sam, kérlek szólj a falkának, hogy szaglásszanak körül újabb vámpírok után. - Rezzentem hirtelen össze a mellőlem szóló hangtól, mert a döbbenettől észre sem vettem a közelemben álló Jake-et. - Nessie, Mandy figyeljetek rám, kell keresnünk egy biztonságos helyet - taszigált, minket lefelé a lépcsőn alfám.

- Rendben – toltam el a kezét magamtól -, Nessie-t viheted, de én maradok. Nehogy már a saját házamban félnem kelljen - tiltakoztam kitartóan.

- Mandy értsd már meg, ez nem játék. Ezek rád vadásznak, ha nem vigyázunk elkaphatnak, ezért visszamegyünk a Cullen-ekhez - sorakoztatta fel az észérveket Jake, de nem voltam kíváncsi egyikre sem.

- De... - akartam folytatni az ellenérveket.

- Nincs semmi de, a Volturi nem viccel - ragadott karon határozottan, alfai „báját” bevetve mindkettőnket és húzott a kijárat felé, amivel annyira felidegesített, hogy a házban változtam át, pedig egyáltalán nem akartam.

Farkasszemet néztem az emberalakban maradt Jacobbal, aki védelmezően maga mögé húzta Nessie-t. Annyira fájt, hogy azt feltételezte bántani akarom a barátnőmet, de megértettem, miért teszi. Jacob alfai mivoltát is bevetette, csak hogy itt tartson, de furcsa mód, semmit sem ért el vele.

- Amanda, most azonnal változz vissza és megyünk a Cullen házba. - Teljesítenem kellett volna a parancsot, mégsem tettem. Nessie-re néztem, ő kacsintott, majd kinyitotta nekem az ajtót. Jake-et kikerülve már rohantam is az erdő felé.

Futottam, ahogy csak tudtam. Reméltem, hogy egyik Cullen sem vadászik, mert minden állatot elriasztottam magam mellől. Kizártam az összes gondolatomat, és próbáltam csak lenni a nagyvilágban. Késő este volt, mikor hazaértem.

Azonnal bevágtam magam egy kád forró vízbe, majd miután már az összes porcikám kellőképpen kiázott megtörölköztem, felvettem egy hosszabb polót és átballagtam a szobámnak nevezett romhalmazba. Szerencsére az ágyam sértetlen volt, csak pár odadobált ruha és kettétört fiók volt rajta. Annyira kifáradtam a futástól, csak arra maradt erőm, hogy lesöpörjem az ágyamra hajigált dolgokat és befeküdjek.

Öt percbe sem telt bele, már húztam a lóbőrt. Egyáltalán nem álmodtam semmit, és ezért hálát adtam az égnek, holnap úgyis hosszú napom lesz. Mire újra kinyitottam a szemem, már reggel volt. Kikászálódtam az ágyból és célba vettem a lépcsőt, ami nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Nagy nehezen még is sikerült lejutnom a földszintre, majd kapásból a konyha felé vettem az irányt.

- Helló, kis csaj. - Annyira megijedtem, hogy hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Mikor megfordultam, a kanapén Emmettel találtam szemben magam. Azonnal a pólóm alsó szegélyéhez kaptam és amennyire csak tudtam lejjebb húztam.

- Hát, te meg mi a fenét keresel itt?? - Nagyon zavart, ahogy vigyorgott.

- Jacob szólt, hogy szükséged lesz védelemre, de nem vagy hajlandó visszaköltözni. Szóval – tette szét a kezeit –, ismered a mondást: Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Azaz, ha te nem jössz hozzánk, majd mi beköltözünk ide - vigyorgott tovább.

- Ez, komoly? Ne már, hiszen tudok magamra vigyázni, szóval akár el is mehetsz. - Ragadtam karom és próbáltam felráncigálni a kanapénkról, de nagyon úgy látszott, hogy neki más tervei vannak.

- Nem megyünk innen sehova, kár is erőlködnöd - szólalt meg mögöttem egy félelemmel eltöltő női hang.

Ahogy megfordultam, Alice állt az ajtóban. Egyik kezében szépen becsomagolt dobozok, másikban pedig néhány táska volt. Belibbent a nappalinkba, letette Emmett mellé a kanapéra az összes cuccot, majd újra kiment és ismét hatalmas pakkokkal tért vissza, amit ezúttal volt szíves a konyhában elhelyezni.

- Felviszem a dobozokat. Te, addig menj mosakodj meg és öltözz fel, rengeteg dolgunk van a mai napon. Emmett, kérlek megtennéd, hogy elpakolod, amit hoztam? - adta ki az utasításokat Alice.

Jobbnak láttam nem harcba szállni vele, mert valószínűleg most én húznám a rövidebbet. Belenéztem a tükörbe, de a látvány, ami fogadott megrémisztett. Annyit forgolódtam, hogy hajam szanaszét állt, szemeim karikásak voltak a kialvatlanságtól. Megmostam az arcom, copfba fogtam rakoncátlan tincseimet, majd elindultam a szobám felé.

- Gyere, gyere mert még nagyon sok dolgunk van - tolt maga előtt izgatottan Alice. – Először is, ki kell találnunk, hogy melyik ruhát veszed fel, aztán a hajaddal sem ártana valamit kezdeni, végül egy laza smink sem ártana, mert nem nézel ki túl jól. - A szobámba lépve, olyan katonás rend fogadott, amilyen eddig még soha nem volt. Az ágyamra pillantva megláttam, milyen ruhákról is beszélt Alice.

Odasétáltam nézegettem őket egy darabig, majd megakadt a szemem egy alkalomhoz illő nadrágkosztümön, ehhez talán még cipőm is van. - Ezt szeretném - mutattam az ágy sarkán fekvő szettre -, a hajammal, pedig nem kell sokat foglalkozni, legfeljebb rendesen kifésülöm és összefogom. Smink pedig szerintem nem is kell, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá, valami szolidat azt hiszem, még el tudok viselni.

- Rendben, gyere ülj ide - mutatott a már előre odakészített székre. Leültem és vártam, hogy kezdődjön a „megszépítésen”. - A hajad megcsinálom most, aztán lemész, eszel valamit, utána, ha akarod segítek összeszedni a szüleid holmiját.

- Muszáj, most? - csuklott el a hangom, miközben feltettem a kérdést. - Mármint úgy értem, szeretném összeszedni csak...csak nem most. Várhatnánk vele holnapig?

- Persze, amikor úgy érzed készen vagy rá, szólj és azonnal jövök segíteni. - Lelkileg nem voltam felkészülve, arra, hogy egyáltalán bemenjek a szüleim szobájába. Még kell egy kis idő. - Eredetileg a virágokat odavitettük volna, de addig még sok idő van, ha szeretnél kikapcsolódni egy kicsit, elmehetünk érte együtt.

- Nagy gond lenne, ha én inkább a partra mennék? - néztem fel félve. - Szívesen segítek, de ez most túl sok lenne. Magammal viszem a telefonom. Megcsörgetsz, mielőtt elindulnánk? - Alice csak bólintott. Befejezte a hajam, majd leküldött a földszintre reggelizni.

Még nem láttam semmit a konyhából, de tudtam, hogy lent várt Emmett, megterített asztallal és egy ínycsiklandózóan finom reggelivel. Arra viszont nem számítottam, hogy Quil is az asztalnál fog ülni. Amint meglátott felállt, fáradtan odasétált hozzám, majd jó szorosan megölelt.

- Hiányoztál, hugi. - ölelt tovább.

- Ja, gondolom. Nem volt ki mosson meg főzzön rád, mi? - próbáltam elviccelni a dolgokat, de a humor erre a napra nem igazán lesz jellemző.

- Nem vagy normális. Különben is, Claire anyukája nagyon finoman főz. - bökött oldalba bátyám.

- Gyertek kiscsibéim, kész a reggeli - mondta női hangot imitálva és szélesen vigyorogva, Emmett. - Na, szóval ti egyetek szépen, én pedig megyek segítek egy kicsit Alice-nek. Aztán nem megölni egymást, amíg nem vagytok a látóteremben.

Leültünk és csendben elfogyasztottuk a reggelit. Kellett volna valamit mondanom, de ebben a pillanatban jobbnak láttam, ha nem beszélgetünk semmilyen témáról. Végeztünk, Quil felment aludni, én pedig miután szóltam Alice-nek, hogy lemegyek a partra el is indultam.

Felvettem egy vékonyabb kabátot, mert a mai reggelen szokatlanul hideg van, pedig már lassan Június. Kiléptem a házból és valami reccsenést hallottam, ezért lenéztem. Egy rózsa volt lefektetve a bejárati ajtónk elé. Szerencsére csak a szárára léptem rá, a bimbó része épen maradt. Lehajoltam érte, hogy felvegyem. Imádom a rózsát, ezt túl sokan nem tudják rólam, de nagyon szeretem a virágokat. Mindig segítettem anyának ápolni a kis virágoskertjét.

Összeszorult a szívem, mikor arra gondoltam már soha nem segíthetek neki semmiben. Rózsával a kezemben indultam le a tengerhez. Quillel régen sokat játszottunk lent, és találtunk egy kis eldugott helyet, amit azután kineveztünk főtábornak. Ha bármi bajunk volt, ott szépen összegyűltünk és kibeszéltük magunkból. De akkor is jó célt szolgált, ha csak egyedül akartunk lenni. Most éppen arra a helyre tartok, muszáj kicsit egyedül lennem, kell egy hely ahol nincs más, csak én. Az elmúlt hetekben, napokban túl sok nem kívánt figyelmet kaptam.

Leültem az egyik sziklára és élveztem, hogy magamban vagyok. Kizártam az összes rossz gondolatot, próbáltam nem gondolni semmire. Lehet, hogy nem kellett volna, de most inkább elnyomtam magamban farkas énem nagy részét. Sajnos nem sokáig élvezhettem az egyedüllétet.

- Örülök, hogy tetszik a rózsa - hallottam meg egy férfi hangot a felettem lévő szikláról, csak remélni tudtam, hogy nem az, akire gondolok. Tévedtem.

- Nem tudtam, hogy te tetted az ajtónk elé, sajnos rá is léptem, de szerencsére csak a szárára. Kár lett volna érte, mert tényleg tetszik. Gyönyörű rózsa, viszont nem kellett volna - néztem fel Seth-re.

- Mondtam, hogy szeretlek – ugrott le közvetlenül mellém -, és nem tágítok, szóval szokj hozzá az ilyen ajándékokhoz a közeljövőben.

- Seth, kérlek! Ez már így is elég nehéz, nincs szükségem arra, hogy még veled is harcolnom kelljen. - Lépett egyet előre, én pedig hátra. Ugyanígy tettünk még egyszer, de utána nem volt hova menekülnöm, mert sarokba szorítottak.

Egyre csak közeledett felém, a gyomrom hirtelen bukfencezett egyet a közelségétől. Csak még rosszabb lett, mikor átkarolta derekamat. Közelebb húzott az állam alá nyúlt, majd próbált megcsókolni. - Ne! - Tudtam, ha most nem állítom le, később nem lesz erőm abbahagyni.

Feljebb tuszkoltam az eredetileg kettőnk közé emelt kezemet, majd próbáltam minél jobban eltolni magamtól. Amit nagyban nehezített a tény, hogy Seth éppen az ellenkezőjét próbálta tenni, minél közelebb préselnie magát hozzám.

- Seth, kérlek! - Másodszorra úgy láttam értett a szóból, mert hátrálni kezdett. - Köszönöm! - mondtam, mikor hátrált legalább három lépést.

- Ne köszönd. Attól, hogy most sikerült eltolnod magadtól, egyáltalán nem azt jelenti, máskor is győztesen kerülsz ki a találkozásainkból. Mint mondtam, próbálkozni fogok – emelte fel kezem, majd szívéhez helyezte, éreztem a ritmusos dobbanásokat mellkasában -, míg ez a szív itt bent dobog.

- Jobban tennéd, ha a szíved másnak adnád. Én, csak fájdalmat fogok okozni neked. Ott az erdőben, nem akartam bunkó lenni csak... - foglalkoztam, inkább a homokba rajzolással. Csak akkor néztem fel, mikor megláttam Seth-et ismét közeledni.

Egy lépéssel előttem megállt, majd állam alá nyúlva kényszerített arra, hogy szemébe nézzek. - Tudom, hogy te is szeretsz engem, csak most egy kicsit össze vagy zavarodva a jövővel kapcsolatban. Ha kell, akár életem végéig várok rád. - Seth sokszor viccelte el a dolgokat, de láttam rajta, hogy ezt most komolyan mondja.

- Te is ismered a jóslatot, és tisztában vagy annak következményeivel. Tudod, hogy nem lehetünk együtt a bevésődés miatt, szóval szerintem felesleges várnod. Ne törődj azzal, mit érzek, menj keress magadnak egy olyan lányt, aki nem ennyire komplikált. És különben is, lehet ha most bemész a városba, belebotlasz egy hosszú combú szőkeségbe valamelyik utcában a dolgodra menet és bevésődsz. - Még magam sem hittem el, hogy ezeket pont én mondom. Hogy lehetek, ilyen idióta?

- Ha eddig nem találtam meg a lenyomatom, akkor ez a személy valószínűleg nem is létezik. Szóval, mint mondtam, nem adom fel, tehetsz bármit, lerázni úgysem tudsz. - Észre sem vettem, hogy milyen régóta vagyunk itt, míg meg nem szólalt a telefonom. Alice volt az, hogy szóljon, lassan ideje lenne hazamennem összekészülődni.

- Most...most mennem kell – mondtam bizonytalanul -, még el kell készülnöm a temetésre.

- Rendben, ott találkozunk - indult el Seth, a másik irányba.

Már majdnem hazaértem, mikor eszembe jutott, hogy elhagytam valamit. - A rózsa! Te jó ég, ott felejtettem. - Visszarohantam,de nem találtam sehol. Nem akartam, hogy bármit is jelentsen, de mégsem tagadhattam tovább magam előtt, hogyan érzek Seth iránt. Akármit teszek, már soha nem tudom kitörölni a szívemből. Elkenődve kullogtam haza, mert nem találtam meg, pedig mindent felforgattam, minden egyes szikla mélyedésbe benéztem.
Alice, már kint várt a verandán állva, karba tett kézzel. - Na, végre, hogy a kisasszony hazatalált. Indíts az emeletre, mert még a végén elkésünk. - Annyira nem sajnáltam volna ha késve érek oda, hiszen, ki akarna a szülei temetésére sietni?
Alice mérges tekintete mellett, kénytelen vagyok kicsit sietni, mert nem akarom megtudni, milyen mikor a kis kobold igazán begurul. Körülbelül húsz perc alatt készen is voltam. A ruhám rajtam, egy rendkívül szolid smink – amit Alice tett fel, mert nem akartam ilyesmivel bíbelődni – az arcomon és már menetkészen is állok az ajtó előtt.

Kinyitottam az ajtót és Edwarddal találtam szemben magam. - Szia! Ma, én vagyok a sofőrötök. Indulhatunk? - nyitotta ki a hátsó ajtót nekem Edward.

- Köszönöm! - ültem be, majd nem sokkal utána Alice is csatlakozott hozzánk. Végül elindultunk a gyászszertartásra.

Míg odaértük és azután is a gyomrom egy nagy gombócban volt, mert reméltem, hogy Quil talán otthon lesz és együtt jövünk, de biztos sok dolga volt a temetés megszervezésével. Edward kinyitotta nekem az autó ajtaját, hogy kiszállhassak, amit ismét megköszöntem. A Cullen család tagjai már vártak minket. Alice előre sietett, hogy gyors csókot nyomjon férje szájára, majd tovább is haladt, valószínűleg Quil-hez.

Emse odajött hozzám, míg Edward átsétált nejéhez és lányához. - Jól vagy kedvesem? - bólintottam – Gyere, menjünk be. - Ölelt meg erősen, majd mindannyian elindultunk, hogy túl legyek életem egyik legfájdalmasabb pillanatán. A szertartás gyönyörű volt. Már, amennyire egy ilyen dolog gyönyörű lehet. Az egyik tölgyfa, alá temették el anyuékat. A mi törzsünk úgy hiszi, hogy ha egy fa alá temetjük az elhunytakat, akkor ők abban a fában tovább élnek.

Itt, annyiban volt más a dolog, hogy a mi szüleink nevét, születésük és haláluk időpontját bevésték az említett fába. Egyenként mindannyian – illetve én Quillel – sétáltunk oda és helyeztünk el egy-egy szál virágot a már ott lévő csokrok mellé.

Elindultunk vissza az autó felé. Mikor odaértem, Seth mellettem termett, és átnyújtotta a kora délután elvesztett rózsámat. - Azt, hiszem ez a tiéd. - adta át mosolyogva. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy visszautasítom, de nem akartam még jobban megbántani. Hiszen, ahogy ő is mondta: - Kénytelen leszek elviselni a közeledését, mert nem fogja feladni. - Így hát elfogadtam.

Seth, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is tűnt mellőlem. Feleszmélni sem tudtam, csak a hiányát éreztem, ám mikor újra felnéztem megpillantottam a legjobb barátaimat. MaryAnn-éket nem is láttam a támadás óta, arra gondoltam oda köszönök nekik, de ekkor már mentem is feléjük.

- Sziasztok! Hogy vagytok? - üdvözöltem őket, majd kezemet MaryAnn egyre növekvő pocakjára tettem, de ő félrelökte.

- Ne merj a fiam vagy a mi közelünkbe jönni, te szörnyszülött - hátrált el tőlem megrémült arccal legjobb barátnőm. Nem értettem az egészet, hiszen Rosalie azt mondta, hogy jól fogadták a dolgot, akkor most végképp lemaradtam. „Sajnálom” - mondta hang nélkül sajnálkozó tekintettel Leslie, majd elkísérte párját az autójukhoz.

- Jól hallottam, amit MaryAnn mondott? - lépett oda hozzám Bella.

- Igen, de hagyd a fenébe, hiszen igaza van, csak egy szörnyszülött vagyok. Ha nem gond én, inkább hazasétálnék és lehetőleg egyedül. Köszönöm! - mondtam, majd ott hagytam őket, mert menniük kellett arra a kis fogadásra, amit a temetés utánra szerveztek, majd később benézek én is.

Szokásomtól eltérően, most nem a tenger irányába mentem, hanem az erdő felé. Annyira fájt, amit MaryAnn a fejemhez vágott, még akkor is, ha mindez igaz. Én mindig mellette voltam, akármi történt is vele, ő miért nem tudja megérteni ezt. Biztos csak félti a babát, aki mint megtudtam fiú. Szóval ezek szerint, majdnem lett egy keresztfiam, mert ezek után biztos, nem hagyják még azt sem, hogy a közelébe menjek.

Lezuhantam a földre és egy fának támaszkodtam. Alice tuti megfog ölni, hogy sáros lett a ruha, de ez most egy cseppet sem zavart. Tennem kell valamit, annak érdekében, hogy visszaszerezzem MaryAnn bizalmát és barátságát, bár lehet jobb lenne, ha hagynám, mert a végén őket is még nagyobb bajba sodrom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Ha úgy vesszük, rajtuk kívül nincs más kapcsolatom a normális világgal. Még a legőrültebb embert is van, aki a normális életben tudja tartani, akkor nekem miért nincsen?

Utálom, hogy ilyen vagyok! Miért kellett, ilyennek születnem? Lehettem volna normális ember, aki elvégzi az iskolát, beleszeret egy neki tetsző fiúba, összeházasodnak, gyerekeik születnek és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ehelyett, mi jutott nekem? Egy, talán beteljesülő szerelem és az, hogy harcolhatok a saját és a lenyomatom életéért, bárki is legyen az illető.

- Hát, te meg min gondolkozol ennyire? - kérdezte nagy meglepődésemre Leah, majd lehuppant mellém.

- Mindenen. MaryAnntől kezdve, a jóslaton át, egészen Seth-ig. Ezt tőle kaptam ma - mutattam neki a kezemben levő rózsát.

- Tudom, én segítettem neki kiválasztani – mosolygott.

- Te? Hiszen azt hittem utálsz, amiért először elraboltam, majd összetörtem az öcséd szívét - mondtam, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy tényleg segített volna ez ügyben Seth-nek.

- Persze, hiszen barátok vagyunk és valamilyen szinten, ha úgy vesszük sorstársak is. Igaz, az elején tényleg nem rajongtam a gondolatért, hogy az öcsémmel vagy együtt, de időközben kiderült, mennyire szeretitek egymást. Az már más tészta, hogy az élet szépen kibabrált veletek, de ismered a mondást: A boldogságért szenvedni kell. Remélem nem haragudtál rám nagyon, csak tudod apám halála után nem maradt más nekem Seth-en és anyán kívül.

- Ez természetes, te csak védeni akartad a testvéredet, épp úgy, ahogy Quil is próbál engem. Bár neki, mint látod, nincs akkor sikere benne, mint neked - mondtam szemlesütve.

- Akkor újra barátok vagyunk? - Hevesen elkezdtem bólogatni, mert már nagyon hiányoztak a Leah-val való beszélgetések. – Gyere, ide te őrült kis farkas - ölelt magához -, te is érzed azt, amit én? - kérdezte, de nem értettem, mire gondol, aztán beleszagoltam a levegőbe és már tudtam, mitől kezdett el remegni.

Pár másodpercen belül Jasper jött értem. - Vidd vissza a házba, én megyek segítek Saméknek. Jasper akaratom ellenére felkapott és már rohantunk is. Nem telt el három perc és már a nappalink közepén álltam.