15. fejezet: Régi idők emlékei, új idők fájdalmai

Sziasztok!

Igen jól látjátok fent a friss. Sajnálom, hogy eddig kellett rá várni, de most itt van:) Ez a rész, inkább egy kis visszaemlékezés. Úgy döntöttem kreálok Emmett-nek egy kis háttér történetet, vagy legalábbis megpróbálkozom vele. A következő fejezet még nem tudom, mikor jön, de amint tudom hozom. Sajnos beletelhet, akár 2-3 hétbe is. Még valami, ezt a fejezetet GoOofy-nak ajánlom, mert pár nap múlva szülinapja lesz:) Boldog Szülinapot GoOofy!!! Puszi mindenkinek:) Carly

UI: Kérlek írjátok meg, hogy mit gondoltok a fejezetről. Előre is köszönöm!!!

/Emmett szemszöge/:

Már három és fél napja, hogy az a mocsok megharapta Amandát. Közel állt a halálhoz szegény lány, de szerencsére, mint kiderült immunis a mérgünkre, viszont azóta sem tért magához. Sokkal erősebb, mind testileg, mind lelkileg, mint a legtöbbünk pedig, mi már sok mindenen keresztül mentünk az évtizedek során.

Seth benyugtatózva alszik a másik szobában, a többieknek pedig vadászniuk kell. Rosalie akart itt maradni Mandyvel, de neki is táplálkoznia kell, én viszont erős vagyok, bármeddig kibírom. A farkasok, mióta újra fel tudják venni alakjukat, folyton őrjáraton vannak. Két csoportra osztva, az egyiket kivételesen Quil vezetni. Az első nap még ugyanígy itt volt, mint Seth, de egyszerűen nem bírta tovább, tennie kellett valamit, hogy ez többet ne történhessen meg. Nem tudtam mivel elütni az időmet, ezért visszaemlékeztem a régi időkre. Annyi szörnyűség történik a világban, és erre az eredeti családom a legmegfelelőbb példa. Azt mondják, a vámpírok nem igazán emlékeznek az előző életükre, hát akkor én egy kivétel lehetek, mert kristálytisztán tűnik fel előttem, emberi életem minden egyes mozzanata.

- Elmesélek neked valamit, amit csak Edward és Carlisle tud a családból. Hasonlítasz a kishúgomra Elizabeth-re. Ugyanazt az önfejűséget és makacsságot látom benned, mint benne. Bármit megtett csakhogy a családjának jó legyen. Három év volt köztünk. Ő volt az, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. A szüleim tehettek bármit, ha Elizabeth-nek nem volt kedve megcsinálni, amit mondtak neki, az Istenért sem tudta rávenni senki, még én sem. Szerelmes volt egy vele egykorú fiúba, aki nem volt ugyan kimondottam gazdag, de ha az ember szerelmes, nem is ez számít. Számtalanszor kellett megakadályoznom Atyánkat, hogy szíjjal verje meg a saját lányát, igaz apánkról tudni kell, hogy ő sem volt éppen az a kimondott minta polgár - hiába az a kor más volt, abban az időben még bármikor megverhette az ember a gyermekét anélkül, hogy bármi baja származna belőle.- Ivott és kártyázott.

Mikor tizennyolc évesen be kellett vonulnom, fájó szívvel szálltam fel a vonatra. Megígértük akkor egymásnak, hogy mindennap írunk, ami egy ideig így is volt, aztán a tizenkilencedik születésnapom előtt, a levelek kezdtek egyre ritkábban jönni. Egy nap, mikor az első eltávozásomat kaptam, kora reggel értem jöttek, hogy azonnal menjek haza, mert édesanyánk a halálán van. Az egészet nem értettem, hiszen mikor eljöttem otthonról még kicsattant az életerőtől, most meg azzal jöttek, hogy nemsokára félárva leszek. Hazaérve szembesültem a történtekkel. Egy lelkileg teljesen összetört Elizabeth-et találtam, akin már nyoma sem volt a tőle megszokott huncut, mégis bájos mosolynak. Ráadásul, mint kiderült, akarata ellenére eljegyezték az én legjobb barátommal Andreé-val, mert állítólagos barátomnak ez külön kérése volt. Elizabeth folyton elutasította Andreé közeledését, ezért úgy gondolta, így megkaphatja. Akkor még azt hittem, azért akarja ennyire, mert tényleg szereti.

Miután elmentem, apám már majd' mindennap ivott, aminek édesanyám és a húgom látta kárát. Olyan mélyre süllyedt, hogy a végén képes volt a saját lányát eljátszani pókeren, és mikor édesanyám ezt megtudta nem bírván tovább, felemelte szavát. Sajnos, ez lett a veszte. Az apámnak mondott vadállat nekirontott édesanyánknak, és addig ütötte, míg eszméletét nem vesztette. Mikor az orvos eljött hozzánk, be akarta vitetni édesanyámat a kórházba, apámat pedig a rendőrségre, de mi egy befolyásos családnak számítottunk akkoriban, ezért ez nem volt lehetséges. Gyűlöltem apámat, mert végig kellett néznem, ahogy édesanyám a kezeim között hal meg, és nem tehettem ellene semmit.

Próbáltam beszélni húgommal, és rávenni, hogy szökjön el velem egy jobb élet reményében, de meg sem hallgatott. Egyszer sikerült mégis szóra bírnom, de annak a vége is csak az lett, hogy a temetés után, mielőtt visszamentem volna a seregbe, jól összevesztünk. Ekkor találkoztunk utoljára emberi életemben. Mialatt én a seregben harcoltam a hazámért, kitűzték az esküvő időpontját. Épp oda igyekeztem, mikor megtámadott az a medve, halálos sebet okozva, ezután talált rám kedvesem és magával vitt egy új élet felé, megmentve ezzel.

Mandy nagyot sóhajtott, mire én azonnal abbahagytam a mesélést és felpattantam, hogy megnézzem történt-e változás, de semmi. Visszaültem az ágy mellé tett székre, hogy folytassam életem történetét.

Mikor először magamhoz tértem vámpírként, az első gondolatom Elizabeth volt. Kérdések sora merült fel bennem. Féltem, hogy baja esik. Edward volt oly rendes és segített. Megbízott egy magánnyomozót, kutasson egy kicsit a húgom után. Valahogy megnyugvást találtam, mikor Edward jó hírekkel szolgált. Elizabeth-re vigyáztak, ráadásul egy olyan ember, akiben feltétel nélkül megbíztam. Az is világossá vált számomra, hogy boldog. Kicsivel több, mint egy évnek kellett eltelnie, míg teljesen hozzászoktam az állati vérhez. Mikor már teljesen bizonyos voltam a dologban, kimerészkedtem az emberek közé is. Eközben egyre jöttek a hírek, volt köztük jó és rossz is egyaránt. Az egyetlen rossz hír – már, akinek a történtek után ez az lehet - az volt, hogy apánk egy átmulatott, adósságokkal teli éjszakán, nyomtalanul eltűnt. Nem lepődtem meg, mikor Edward arról is tájékoztatott, hogy a magánnyomozó könnyebbséget látott húgom arcán, megtudva mi történt apánkkal. Volt egy hír, amitől majdnem kibújtam a saját bőrömből – Rosalie nem is értette, mi ez a nagy jókedvem, mindig jókedvű voltam, de ez most más volt -, a húgom babát hordott a szíve alatt.

Látom kellett Elizabeth-et, ha csak messziről is, de látnom kellett. Biztos akartam lenni abban, hogy tényleg maradéktalanul boldog. Egy hajnalon, mikor senki nem figyelt rám és Rosalie is vadászni volt Esme-vel, kiosontam a házból, majd elindultam húgomék háza felé. Odaérve felmásztam az egyik fára, amiről úgy sejtettem, pont az ő ablaka felé néz, majd letelepedtem egy szemközti ágon. Ha valaki észrevette volna – amire vajmi kevés esély volt -, hogy a fán csücsülök, azt hihette, valami perverz állat vagyok - és így visszagondolva, tényleg olyan voltam, mint egy kukkoló – pedig csak egy báty, aki a húga biztonságáért aggódik, mint utólag kiderült, nem alaptalanul. Az az éjszaka már örökre kísérteni fog, míg a lángok martaléka nem leszek. Bárcsak képes lettem volna megvédeni húgomat. Ha ember lennék, hiába vagyok férfi, most patakokban folynának könnyeim. Jasper sokszor érzi a bűntudatomat, amivel nem tud mit kezdeni. Ő sem tudja mi történt velem, viszont akkor is érezné a bűntudatom, ha éppen nem ezzel a képességgel áldották volna meg. Rosalie is rengetegszer kérdezte már, min merengek el néha, de ő azt hiszem, nem értené. Szeretem az én Rosalie-mat, és nem akarom látni , hogy megsajnál. Azt hiszem, ahhoz engem túl büszke férfinak teremtettek.

A mai fiatalok hatalmas változáson mentek át, ebben a nemzedékben lassan a nők veszik át a férfi szerepét, és a fiúk a lányok szerepét.Régen nem volt kérdéses, hogy a férfi volt a védelmező, aki bármi áron megvédi szíve hölgyét. Ma már annak is örülhetnek, ha nagy nehezen ki tudnak magukért állni a nőkkel szemben. Nem alaptalanul, a nők rájöttek, hogy nem csak a tűzhely és a gyereknevelésre teremtettek, ami miatt tisztelem is őket. Ha már a férfiak ennyire tunyák lettek, kellenek emberek, akik átveszik a vezetést.

Néztem, ahogy húgom édesdeden alszik, kezét óvón nagy pocakján tartva. Hallgattam az ő és unokahúgom vagy unokaöcsém szívverését. Mondhat bárki, bármit ez a világ leggyönyörűbb dallama.

Nekem és Rosalie-nak nem adatott meg ez a kivételes lehetőség, viszont mikor Nessie megszületett, mégis volt némi remény, még akkor is ha nem a mi gyermekünk.

Órákig mozdulatlanul ültem az ágon és figyeltem húgom minden sóhaját, egy idő után feltűnt, hogy egyedül van, de erre is megvolt a magyarázat, vagyis azt hittem, hogy megvan. Andreé egy kereskedő fia volt. Mikor megházasodott, átvette apjától az üzletet, ezért sokat kellett utaznia. Náluk sem volt jobb a helyzet, mint nálunk, az ő apja sem volt éppen az a mintaapa. Emlékszem, Andreé mindig azt mondogatta, ő soha nem lesz olyan, mint az apja. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Elizabeth az éjszaka közepén felkelt, mert kiszáradt a torka, időközben Andreé is megérkezett. Ami a legjobban megdöbbentett, hogy bűzlött a piától és a szivarfüsttől, amit a kifinomult szaglásom miatt, még onnan is tisztán éreztem. Felrémlett bennem apám, neki is pont ilyen undorító szaga volt, mikor néha hazaesett a tivornyáiról.

Leugrottam a fáról, majd az egyik hatalmas ablakhoz sétáltam, hogy megnézzem mi történik odabent. A húgom és a férje félúton találkoztak össze a lépcsőn. Elizabeth azon nyomban számon kérte urát, hogy ilyenkor jár haza, legalább egy kis tisztelet lehetne benne, hiszen nemsokára gyermekük születik. A másodperc tört része alatt következett be a tragédia. Andreé ki akarta tépni kezét az őt éppen visszatartó Elizabeth-éből, mikor meglökte. Húgom ettől elvesztette az egyensúlyát, ennek következtében leesett a lépcsőn. Ledermedve álltam az ablak előtt és hallgattam Elizabeth és babája egyre lassuló szívverését. Andreé ahelyett, hogy hívta volna az orvost, pánikba esett. Összeszedte pár ruháját, és magára hagyta éppen haldokló nejét, s gyermekét. Észbe kapva, mielőtt kiléphetett volna az ajtón, ott teremtem. Mikor meglátott, falfehér lett és hátrálni kezdett, ahogy elkezdtem morogni. Beléptem a házba, de nem bántottam, pedig megérdemelte volna. Felvettem húgomat a földről vigyázva, nehogy fájdalmat okozzak ezzel. Kinyitottam szemét, majd felemelte kezét és megsimogatta akkorra már márvány keménységű arcomat - Egy angyal. -, csak ennyit mondott, mást nem. Siettem, ahogy csak tudtam, hogy abba a kórházba érjünk, ahol Carlisle akkoriban dolgozott, de már késő volt. Elizabeth pont úgy halt meg a kezeim között, akár csak édesanyám. Ott a kórházban, Elizabeth élettelen teste mellett megesküdtem, hogy Andreé lassan és kínok között fog meghalni.

Kerestem mindenhol, de vámpír képességeim ellenére sem találtam meg, aztán egy nap, mikor már feladtam a dolgot, szembetalálkoztam vele egy félreeső kis utcában. Hajléktalan volt – mivel a kereskedése csődbe ment –, öreg és beteg. Odasétáltam hozzá, megálltam előtte, mikor meglátott a szemei elkerekedtek, egyáltalán nem találta a szavakat. Tisztán éreztem félelmét, fortyogtam a dühtől. Már épp el akartam törni a nyakát, mikor elnyöszörögte, hogy rákos és úgy sincs sok ideje hátra, felőle nyugodtan öljem meg, hiszen azzal csak jót teszek neki. Ekkor valami, mintha átkattant volna az agyamban, letettem a földre és magára hagytam, hogy egyedül és lassan haljon meg. Vágyam teljesült.

- Sajnálom a húgodat, de hidd el, velem soha nem történhet ilyen, vagy legalábbis remélem. - Annyira belemélyedtem az emlékekbe, hogy észre sem vettem, Amanda magához tért.

- Valószínűleg te is rájöttél már, hogy úgy szeretlek, mint a húgomat. Nem szeretném, ha bármi baj történne veled és azt sem, hogy eldobj magadtól egy igaz szerelmet. Dönthetsz úgy, hogy köszönöd szépen, nem kérsz belőlünk, és akkor egyenesen a vesztedbe rohansz. Vagy hagyod, hogy segítsünk és esélyed lehet egy szebb jövőre – felálltam a székből és elindultam az ajtó felé, kinyitottam, majd megfordulva még hozzá tettem -, a döntés rajtad áll. Láttam Amandán, hogy elgondolkozik, amitől kezdtem egyre jobban érezni magam. Most végre én is hasznosnak érezhettem magam, és nem egy vicces nagydarab macinak, akinek csak a hülyeségeken jár az agya.