18. fejezet : Steven

Sziasztok!

Ahogy azt ígértem megérkezett a friss. Szeretnélek megkérni titeket, hogy ha elolvastátok írjatok kommentet. Nem muszáj a fejezet után, lehet a chatbe is írni.
Puszi:)
Carly

Amilyen gyorsan csak tudtam, visszarohantam a terembe, nem törődve azzal, hogy Seth-et egy szó nélkül otthagyom. A mentők percek alatt kiértek, és amilyen hamar csak lehetett, beszállították a még mindig eszméletlen MaryAnnt. Leslie, természetesen vele utazott a mentőben. Szerettem volna, minél előbb én is beérni, ezért mikor Seth felajánlotta, hogy bevisz, gondolkodás nélkül elfogadtam.


Remegtem, mint a kocsonya. Meglepett, hogy nem változtam át, bár még mindig nem tudtam minden pillanatban kontrollálni, ezért az átváltozás néha váratlanul ért. Seth egy szót sem szólt, csak vezetett. Mikor megláttam a kórház tetejét, legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból, hogy futva tegyem meg a maradék utat, mert az állandó piros jelzésnél való megállás, kezdett kihozni a sodromból, viszont elég érdekesen néztek volna, ha kivágódom az autóból, majd eszemet vesztve kezdek el rohanni a gyönyörű báli ruhámban a kivilágított és feltűnően zsúfolt utcán.

Így maradtam, bár a kezem végig az ajtónyitón pihentettem. A cipőmet már akkor lehámoztam magamról, mikor beültem az autóba, ezzel is gyorsítva a bejutást. A bejárat előtt Seth megállt, mire én ugyanabban a pillanatban kivágtam a kocsiajtót - ami csodával határos módon nem szakadt ki -, majd bejutva az épületbe, a nővérpulthoz siettem.

- Jó estét, én MaryAnn...

- Mandy, itt vagyok! - Hallottam meg Emmett hangját.

- Felejtse el, már megvan akit kerestem. - Siettem oda nagydarab maci barátomhoz.

- Gyere, menjünk fel, Leslie fent vár minket. Itt vannak mindkettőjük szülei, és Carlisle is megjött, épp MaryAnnt vizsgálja. Leslienek most nagy szüksége van rád.

Mielőtt kinyílt volna a liftajtó, hatalmas levegőt vettem, aztán megláttam Leslie arcát, amitől egy pillanatra meginogtam, de ez hamar elillant. Összeszedtem minden erőmet, hogy el ne sírjam magam Leslie-t ölelve, hiszen most én vagyok az ő támasza, nem pedig fordítva. Miután megérkeztem, az a tíz perc, míg várnunk kellett Carlisle megjelenéséig, is óráknak tűnt.

- MaryAnn nemrég magához tért pár percre és elmesélte, hogy két napja megbotlott otthon és legurult a lépcsőn. Nem aggódott, mert nem érzett fájdalmat, csak egy kis vérzést tapasztalt, ami már előtte is volt neki, így ezt nem vette figyelembe. Viszont, amit ő semmiségnek hitt, komolyabb dolog mint gondoltuk. Az esés következtében ugyanis a placenta levált, emiatt is volt a vérzés és a görcsök, az ájulás pedig a két nap alatt felgyülemlett vérveszteségtől.

- Akkor, most mi lesz, Dr. Cullen? - kérdezte MaryAnn édesanyja.

Sajnos a szülés is megindult időközben, és nem tudjuk megállítani, császármetszést kell elvégeznünk, viszont ez veszélyeket rejthet. - A doki eddig mindenkihez szólt, de most először csak Leslie-hez beszélt. - Fiam, figyelj rám egy kicsit, tudom, hogy ez így hirtelen túl sok neked, de lenne itt még egy dolog. Számtalanszor csináltam már sürgősségi császármetszést, de ez nem jelenti azt, hogy minden rendben lesz. Lehetnek rejtett dolgok, ezzel azt akarom mondani, hogy eljöhet az a pillanat is, mikor egy ponton el kell döntened kit mentsünk meg. Tudom, hogy ez nagy kérés, de neked kell majd választanod, a menyasszonyod és a fiad között. Képesnek érzed magad, erre a feladatra? - Legjobb barátom sóbálvánnyá dermedve állt a doki előtt, egy szót sem szólva a feltett kérdésre, ezért MaryAnn apja közbeszólt.

- Majd, mi eldöntjük, hogy legyen, hiszem mégis csak a lányunkról van szó.

- Nem! - kiáltott fel Leslie. - Ő ott, a teremben, életem szerelme, aki a gyermekünket hordja a szíve alatt, ha valakinek döntenie kell a sorsukról, az én leszek és senki más. - Kelt ki magából egyre jobban, ezért odaléptem hozzá, és jó szorosan megöleltem, mielőtt még összeveszne a kórház kellős közepén apósával és persze azért, hogy biztosítsam arról, nincs egyedül.

Lesliet megkerülve, Carlislehoz léptem, és megragadtam a karját. - Mentse meg őket - a kezemre pillantott, és csak ekkor vettem észre, hogy úgy fogtam mintha éppen megfenyegetném -, kérem, és bocsánat! - Szégyelltem el magamat azonnal, hogy ilyenre vetemedtem. Carlisle is tudta, hogy nem fenyegetni akarom, csak aggódom a barátom és a kisbabája életéért.

Mielőtt MaryAnnt bevitték volna a műtőbe, Leslie pár percre bemehetett, mi ezalatt a váróban foglaltunk helyet. Néhány percre rá, megérkezett Nessie és Jake is, azt hittem velük együtt jön, majd Seth is, de sehol nem volt. Nessie leült az egyik oldalamra, majd Leslie, aki épp ekkor jött ki szerelmétől, a másik oldalamon helyezkedett el, bár sokáig nem volt képes egy helyben ülni.

- Azt hiszem, ezt Seth kocsijában felejtetted - emelte fel a cipőmet, amiről időközben teljesen meg is feledkeztem, már éppen meg akartam kérdezni, ő hol van, mikor Ness folytatta -, nem akart alkalmatlankodni, azt üzeni, ha jobb lesz a helyzet, majd megbeszélitek a történteket.

Mindenki feszült csendben várt, én pedig azon gondolkoztam, mit akarhat megbeszélni velem Seth? Hiszen nem történt köztünk az ég világon semmi. Tény, hogy bármit is teszek, nem hagy hidegen, pedig próbálok nem törődni az érzéseimmel. Másfél, két óra telt el azóta, hogy MaryAnnt betolták a műtőbe, de nem jött hír, aztán Carlisle lépett ki az ajtón, megtörve ezzel a hosszú ideje beállt csendet. Semmi jót nem sejtettem, főleg, hogy egyből Emmettre pillantott.

- A jó hír, hogy a vérzést megállítottuk MaryAnn-nél, volt egy kisebb komplikáció, de azt is megoldottuk. Viszont, van egy nagy gondunk. A kisfiú túl korán jött a világra, így ahelyett, hogy az anyukája pocakjában fejlődne tovább, most inkubátorban van. A kicsi tüdeje még nem elég fejlett ahhoz, hogy egyedül tudjon lélegezni, és a súlya is kisebb a szokottnál. A következő három hét mérvadó, ugyanis ebben az időszakban dől el, mennyire tud megerősödni a pici. Viszont azzal is számolnunk kell, hogy bármi előfordulhat, arra kérem önöket - fordult a szülőkhöz Carlisle, miközben én indián őseinkhez fohászkodtam, hogy mentsék meg a kicsit. -, mindenképpen legyenek most gyermekeik mellett, mert ez nehéz időszak lesz az életükben.

MaryAnnt visszavitték a kórterembe, mielőtt bementünk volna hozzá, Leslie-vel megnéztük a kicsit. Az újszülött szoba ablak előtt, állva néztük a gyönyörű kis teremtményt, aki különböző hatalmas, és hangosan csipogó gépre volt kötve.

- Még nem is választottunk neki... - szólalt meg mellettem kis idő elteltével a könnyeit nyelő Leslie, de fogalmam sem volt, miről beszél, így értetlenül néztem rá. - Még nem is választottunk neki nevet. Régebben beszélgettünk róla, és egy volt, ami mindkettőnknek tetszett, a Steven, édesapám neve, amint ezt kimondta, egy gombóc kezdett el növekedni a torkomban -, de az sem biztos, hogy a keresztelőt megéri a fiam.

Leslie kezdett teljesen összeomlani, nekem pedig tartanom kell benne a lelket. - Figyelj, én csak annyit látok, hogy ott van abban az inkubátorban egy kisfiú, aki élni akar, és küzd az életéért, de ehhez szüksége lesz a szüleire is. Te vagy ennek a csöppségnek az apja, egyszerűen nem teheted meg azt, hogy feladd, mert én nem engedem. Érted? Nem azért sodort titeket egymás mellé az élet MaryAnn-nel, hogy most feladjátok. Mindkettőjüknek hatalmas szüksége van ebben a pillanatban, és az elkövetkezendő időkben rád. A név vál...választást - szorítottam meg a kezét -, pedig támogatom - mosolyogtam rá biztatóan, pedig legszívesebben sírtam volna.

Egy - két órával később:

- Szerintem, én inkább kint maradok. Nem akarom felzaklatni a jelenlétemmel - mondtam Leslie-nek.

- Ne hülyéskedj már, hidd el örülni fog neked, ha magához tér. - Húzott maga után a szobába.

- Oké, de szerintem, ez akkor sem jó ötlet.

Ahogy beértünk a szobába, megmerevedtem. Furcsa volt barátnőmet nagy pocak nélkül látni, és gépekre kötve. Leslie közvetlenül az ágy mellé ült, míg én a kanapéra. Késő volt, és bármennyire próbáltam ébren maradni, a fáradtság legyőzött.

Álmomban egy réten voltam. Nagyjából kétszáz méterre, velem szemben egy fekete ruhás férfi állt, de nem láttam tisztán, ki az. Már ép mozdulni akartam előre, hogy megnézzem, mikor Seth jelent meg. Az egyik fa mögül lépett ki farkasalakban és a férfi felé kezdett futni. Az idegen hirtelen megfordult, elkapta a felé futó Seth-et, magához szorította, amivel összeroppantotta szerelmem csontjait, mire az először felvonyított, majd élettelenül a földre zuhant, ahogy a férfi elhajította. Aztán megindult felém, én pedig, mintha megfagytam volna, a lábaim nem engedelmeskedtek nekem. A másodperc tört része alatt ért oda hozzám az illető, akiben aztán Arot véltem felfedezni. Egy lépéssel előttem állt meg, majd előre hajolt, hogy a szánk összeérjen. Éreztem hűvös leheletét, de mozdulni sem tudtam, hogy legalább el fussak. Rám nézett vörösen izzó szemeivel, beszívta a levegőt, majd ismét farkasszemet nézett vele, aztán elmosolyodott, és rideg tényként közölte: - Az enyém vagy!