19. fejezet: Zaklatottság

Az álom túlságosan felzaklatott, ezért úgy döntöttem, iszom egy teát, hogy lenyugodjak. Gondolkoztam, kinek mondhatnám el és először Alice-t választottam, de végül inkább Rosalie-nak szóltam. Elővettem a mobilom, majd tárcsáztam, már az első csengésre felvette.

- Am, szia Rosalie! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de beszélnem kell valakivel és te jutottál eszembe.

- Maradj, ahol vagy, szólok Emmettnek - aki időközben hazament friss híreket vinni Cullenéknek -, hogy eljövök. Öt perc, és ott vagyok. - Igazából csak telefonon akartam beszélni valakivel, de így is jó lesz.

Rosalie, ígéretéhez híven, öt perc múlva már a kórházban volt. Mielőtt hozzám jött volna, megállította Carlisle-t, aki ép akkor igyekezett haza, hogy megkérdezze MaryAnn és a pici állapotáról. A váróban ültem, mikor megjött.

- Szia, mi a baj? - Ült le mellém.

- Miből gondolod, hogy baj van? - Néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Felhívsz az éjszaka közepén azzal, hogy beszélned kell valakivel. Ennek kell, hogy legyen valami oka. Szóval mesélj, mi történt?

- Hát, igazából csak...tudod, nekem kellett ma tartanom Leslie-ben a lelket, pedig abban sem vagyok biztos, hogy jól csináltam. - Bizonytalanodtam el.

- Beszéltem Emmettel, ő azt mondta, tökéletesen csináltad. Én inkább arra vagyok kíváncsi, miért voltál és vagy most is zaklatott? - Rosalie, mintha belém látna.

- Álmodtam - vettem nagy levegőt -, és egy cseppet sem tetszik a dolog. Félek, vagyis inkább féltem a körülöttem lévő embereket, mert fogalmam sincs, mit hoz számomra, számunkra a jövő. A jóslat megijeszt. Nem tehetek róla, de a frászt hozza rám ez az egész. És nagyon hiányzik Seth. - Eddig végig Rosalie szemébe néztem, de most valahogy érdekesebbnek találtam a ruhámat. - Te jó ég, még mindig ez van rajtam? - kaptam észbe.

- Semmi gond, Alice tett össze neked még az este váltóruhát, csak Carlisle elfelejtette magával hozni a nagy sietségben, de nálam itt van. - Emelt fel egy hátizsákot. Nem is figyeltem, hogy hozott magával bármit is, mikor megérkezett. - Tudod mit, kezdjük az elején. Elmeséled nekem szépen, mit álmodtál, utána pedig jöhet a többi - mosolygott rám káprázatos mosolyával. Emlékszem, mikor még kicsi voltam, mennyire elvarázsolt Cullenék mosolya. Ma már ugyanolyanok számomra, mint a többi ember, kivéve azt a tényt, hogy már jó ideje nem ver a szívük.

- Azt álmodtam, hogy egy réten vagyok - kezdtem el mesélni az álmom -, szemben velem pedig egy fekete ruhás férfi áll. Mikor közelebb akarok menni, hogy megnézzem ki az, Seth jelenik meg az egyik fa mögül. Elkezd a férfi felé futni, és mikor már támadva felugrik, a fekete ruhás alak megfordul, elkapja Seth-et, összeroppantja a csontjait, megölve ezzel, aztán élettelen testét a földre dobja. A férfi ismét felém fordul, majd kevesebb, mint egy másodperc alatt átszeli a köztünk lévő hatalmas távolságot, de ügyel arra, hogy megmaradjon közöttünk egy lépés. Ez az egy lépés épp annyira elég, hogy mikor előrehajol, a szánk összeérjen. Mélyen a szemembe néz, majd beleszimatol a levegőbe, én pedig hiába próbálok menekülni, a lábaim nem engedelmeskednek nekem. A férfi ezután ismét a szemembe néz, és annyit mondd, az övé vagyok.

- Értem és elhiszem, hogy felzaklatott a dolog... - Nem hagytam , hogy Rosalie befejezze a mondatot.

- Várj, a lényeget még nem mondtam, mert álmomban a férfi Aro volt. Ugye, ez nem fog valóra válni? Beleőrülök, hogy Seth-nek valami baja esik. Most, mit csináljak? - Fogtam fejem két kezem közé, mert annak már a gondolatától is megborzongtam, ha Seth-nek csak egy haja szála is meggörbül.

- Nyugodj meg, míg mi vigyázunk rád, Aro a közeledbe sem jöhet. Rendben? - Húzott magához Rosalie nyugtatólag. - Szerintem beszélned kéne Seth-tel. - Azonnal felegyenesedtem.

- De akkor, azt hinné, mégis akarok tőle valamit. - Estem kétségbe, mert nem akartam újra hiú reményeket kelteni szegény fiúban.

- És, az akkora baj lenne? Hiszen szerelmesek vagytok egymásba, ezt még egy vak is látja. Sõt, már Quil is belátta, hogy ez egyikőtök részéről sem csak egy fellángolás. Ezt onnan tudom, hogy egy pár napja beszéltem vele.

- Te, beszéltél a bátyámmal? - Gesztikuláltam Rosalienak úgy, mintha egy kisgyereknek tenném, mert nehezemre esett elhinni, amit mondott.

- Igen, na jó, igazából segédkeztem Esmének a házatok felújításánál, és ott volt Quil is. Esmének időközben valami dolga akadt, így ketten maradtunk, és egy idő után elkezdtünk valami beszélgetés félét, nem leszünk puszi pajtások, de azért már ez is haladás.

- Öhm... - hökkentem meg -, az nem kifejezés. - Mindketten hatalmasat nevettünk a reakciómon.

- Szóval, szerintem, beszélned kéne, minél előbb Seth-tel, ha nem is lesztek újra egy pár, szóba állhattok egymással, és talán a végén mégis, megint összemelegedtek.

- Most jut eszembe - rémlett fel a bál -, te is az árulók egyike vagy?

- Nem értem, miről beszélsz - mosolygott Rosalie sejtelmesen -, gyere, kell egy hely, ahol átöltözöl. - Húzott magával a kórház folyosóján.

- Ó, dehogynem érted...- bosszankodtam magamban.

Carlisle volt olyan kedves, és kölcsönadta a szobáját, míg újra önmagammá vedlek vissza. A hajamat meg sem próbáltam szétszedni, de azért a sminkemtől amilyen gyorsan csak lehetett, megszabadultam. Miután megígértem Rosie-nak, hogy beszélek Seth-tel és elköszöntünk egymástól, visszamentem MaryAnn kórtermébe. A helyzet változatlan volt, barátném az ágyon feküdt, gépekre kötve, míg kedvese a székben ülve fogta szerelme kezét és úgy szunyókált az ágy szélére dőlve. Amilyen halkan csak tudtam, mentem el a kanapéig, mikor nyöszörgést hallottam. - Vizet, vizet... - hajtogatta, nem volt szívem felkelteni Lesliet, ezért körülnéztem és találtam is egy poharat, amibe engedtem egy kis vizet a mosdó csapjából. MaryAnn szájához emeltem és sikerült is innia két kortynyit belőle, majd mikor már teljesen megbizonyosodtam róla, hogy újra alszik, visszamentem a kanapéhoz, lefeküdtem és jól összehúztam magam, valahol azt remélve, ez majd megvéd a rossz álmoktól.

- Jó reggelt! - Ébresztett Leslie, mert Carlisle délelőtti vizitet tartott, és mi feleslegesnek bizonyultunk oda. - Hogy aludtál? - kérdezte Leslie, miközben az automatánál álltunk sorba.

- Először rosszul, de aztán Rosalie bejött, hozott pár dolgot - mutattam magamra -, így másodjára már sokkal jobban. MaryAnn éjszaka szomjas volt, ezért adtam neki egy kis vizet.

- Miért nem szóltál, nem kellett volna fáradnod.

- Nem volt fáradtság, és különben is, mélyen aludtál, így nem volt szívem felkelteni. Figyelj, Emily, tudod Sam felesége, küldött két álomfogót. Ez a mi hitünk szerint megfogja a rossz álmokat. Szeretném az egyiket MaryAnn ágya fölé, a másikat, pedig Steven inkubátora mellé tenni. Szabad? - kérdeztem bizonytalanul, mert nem tudtam, Leslie mennyire hisz ezekben a dolgokban.

- Persze, csak nyugodtan - mosolygott rám.

- Megnézzük, hogy van a fiad? - Leslie csak bólintott, és már indultunk is a koraszülött osztályra. A helyzet itt is ugyanúgy, mint MaryAnn-nél változatlan volt. Carlisle a picit is megnézte, mikor végzett, visszamentünk MaryAnnhez.

Leslie-nek, amint belépett a szobába, felderült az arca, mert MaryAnn végre magához tért, és az ágyban ült. - Szia, kicsim! - ölelte meg szerelmét Leslie - Hogy vagy?

- Jól, csak furcsa, hogy ilyen kicsi a hasam, és nem rugdos belülről senki... - aztán MaryAnn hirtelen elhallgatott, mikor meglátott. - Ő meg, mit keres itt? - nézett rám szúrós szemmel.

- Mióta rosszul lettél, folyamatosan velem van, tartotta bennem a lelket, mikor döntésképtelen voltam. Lehetnél vele kedvesebb is, hiszen ő a legjobb barátunk - vonta magához még közelebb Leslie, miközben én az ajtóban álltam.

- Kedvesebb? Hiszen miatta estem le a lépcsőn. - Miatta, nem is voltam a közelében a temetés óta. - Igen, hiába néztek így, az egész miatta van - bökött rám MaryAnn az állával. - Mióta megtámadtak minket a folyóparton, minden kis neszre, a hátam mögé nézek. Akkor is, mikor leestem a lépcsőről, valami fura zajt hallottam, megfordultam, de megbotlottam és leestem, szóval az ő hibája. Azt akarom, hogy tűnjön el a családunk életéből, most azonnal.

MaryAnn szavai késként hasítottak belém, azonnal futásnak eredtem, és az erdő széléig meg sem álltam. Ott rögtön átváltoztam, majd fájdalmas vonyítás hagyta el a számat.

/Seth szemszöge/:

Éppen járőröztem, mikor valakinek a fejében megpillantottam egy felkavaró jelenetet. Rögtön tudtam, kinek a gondolataiba nyertem bepillantást. Nem tudtam kölcsönös-e, de nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg, mi van Amandával. A kórháztól nem messze láttam meg a zsemle színű farkast. Könnyû volt felismerni, mert a jobb hátsó lábán volt egy fekete folt. Még kislányként egyszer nagyot esett a bicikliével, és egy heg maradt a seb helyén, ebből lett farkasként neki az a fekete folt. Úgy tűnt, nem vett észre, szóval a fejben turkálás jelenleg nem kölcsönös.

- De az - szólalt meg hirtelen a fejemben édes hangja -, csak nem volt kedvem senkivel beszélgetni.

- Láttam, mi történt és megértem, de hidd el, MaryAnn-nek nincs igaza.

- Dehogy nincs, hiszen minden az én hibám. - Az egyik fa mögé rejtőztem, hogy átváltozzak és felöltözzek, majd ismét előbukkantam.

Mandy, először vonakodott, de végül ő is visszaváltozott. Közel mentem hozzá, de nem akartam túlságosan az intim szférájába mászni. - Hidd el, nem minden a te hibád, hiszen a sorsunkat nem mi választjuk magunknak. - Előrenyúltam, hogy megsimogassam az arcát. Nagyon el lehetett keseredve, mert szó szerint belebújt a kezembe, de itt nem állt meg, hanem átölelt. - Szeretlek! - Ó, te jó ég, mióta várom már, hogy újra kimondja. Szorosan magamhoz öleltem, majd az álla alá nyúlva felemeltem fejét, és megcsókoltam puha ajkait.